Mi az, hogy ocsmány?

Jean-Luc Godard 1960-as Kifulladásig című filmje látszólag egy gengszterré váló fiatalemberről, Michelről szól.

– Azért vagyok boldogtalan, mert nem vagyok szabad. Vagy azért nem vagyok szabad, mert boldogtalan vagyok – mondja Jean Seberg a fiatal emancipált lány, Patricia szerepében, amikor a néző már látott annyit ­Jean-Luc Godard 1960-as Kifulladásig című filmjéből, hogy pontosan tudja, egy szabad lánnyal áll szemben. Jean Seberg, amikor először megpillantja a néző, lapos talpú cipőben van (nem magas sarkúban), hosszú nadrágban (nem szoknyában), New York Herald Tribune feliratú pólóban (nem ingben), a haja pedig nagyon, de tényleg nagyon rövid (nem hosszú). Jean-Luc Godard filmje, amelyet egyébként barátja, Francois Truffaut, a hasonlóan sikeressé vált francia filmrendező írt, mind tartalmában, mind formanyelvében újat hozott. Látszólag egy gengszterré váló fiatalemberről, Michelről szól (Jean-Paul Belmondo pofátlanul szertelen, már-már túlságosan könnyed fiatalos alakításában, aki egyébként ezzel a filmmel szerzett hírnevet), aki egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed a számára mindinkább pokollá váló világban. Társadalmon kívüli hős ő, egészen pontosan antihős, aki a szabadság illúzióját kergeti, de mivel minden keretet, erkölcsi és világi törvényt lebontott maga körül, így értelmezhetetlenné, viszonyíthatatlanná, súlytalanná vált a szabadság fogalma. Mi, nézők pedig éppen hogy nem egy szabad férfit, hanem egy igazán megkötött kezű, rendőrök elől bujkáló, lassan már a saját árnyékától is menekülő embert látunk. Aki egy kicsit sem szabad.

Michel (Jean-Paul Belmondo) társadalmon kívüli hős, aki a szabadság illúzióját kergeti
Fotó: Örökmozgó

Ez a film viszont sokkal inkább szól Patriciáról, mint Michelről. Látszólag Belmondo a főszereplő, de valójában Jean Seberg.

Jean-Luc Godard Kifulladásig című filmjével ugyanis megszületik a modern, emancipált nő a mozivásznon, akinek az a fő célja, hogy szabad legyen, bár azt, hogy mit ért szabadságon, nem igazán tudja definiálni. Mindenesetre egy fiatal New York-i nőt látunk Párizsban, aki szabadon tanulhat, ha akar (éppen a ­Sorbonne egyetemre kíván beiratkozni), tanulását szülei finanszírozzák, de közben zsebpénzét újságárusítással keresi meg, egy újságnál gyakornokoskodik is, és ha úgy tartja kedve, akkor lefekszik egy fiúval. Ilyet nem nagyon lehetett a Kifulladásig előtt látni a mozivásznon. A lányok nem öltözködtek fiúsan, nem csókolóztak, nem feküdtek le fiúkkal csak úgy, szórakozásból, szerelem nélkül, és nem a tanulás vagy a munka körül forgott az életük. Ez a lány tehát egyértelműen úgy tűnik mind a korabeli, mind a mai nézőnek, hogy döntéseiben szabad. És kicsit sem egyenrangú a fiúval, mert éppen hogy felette áll.

Godard ezzel a filmmel a formanyelvet is megújította: úgy vágja meg a jeleneteket, hogy a néző úgy érzi, ugrál az időben. Mintha csak fél perceket vágna ki egy-egy jelenetből, szinte érthetetlen is, miért, de az biztos, hogy a néző zaklatott lesz a látványtól, ideges, mintha ő is, a film is, az élet is sietne valahová. Mintha a modern kor arról szólna, hogy rohanni, ugrálni kell az időben, mert már semmire nincs elegendő idő, még arra sincsen, hogy az emberek megismerjék egymást.

A francia új hullám megszületésének filmje a Kifulladásig, amely lázadt a papa mozija ellen, az előző filmrendező-nemzedékekhez képest tudatosan akart valami nagyon újat létrehozni. Ilyen szempontból is érdekes a film befejező jelenete, amely megidézi Marcel Carné 1938-as, Ködös utak című filmjének nagyon hasonló jelenetét. Ott Jean Gabin azt mondja szerelmének, amikor lelőtték, és haldoklik: „Csókolj meg, mert sietek.” Ott is elátkozott már a világ, de még érték a szerelem. Itt már a szerelem sem érték. Mikor Belmondo Gabinhez hasonlóan haldoklik, a föléje hajoló Sebergnek csak annyit mond: „Ez tényleg ocsmányság.” Majd saját maga lecsukja kezével a szemeit. Seberg megkérdezi egy járókelőtől, aki szintén ott áll, mit mondott neki a fiú. A járókelő azt feleli: „Azt mondta, hogy maga tényleg ocsmány.” Ekkor a lány belenéz a kamerába, és felteszi nekünk, nézőknek a kérdést: „Mi az, hogy ocsmány?” A filmtörténetben így születik meg a modern, emancipált nő, aki gond nélkül árulja el a rendőrségnek a férfit.