Azt már Medvigy Endre igen alapos, korrekt, részrehajlás nélküli, mégis hihetetlenül informatív és a Nyirő József életműben, az életmű recepciójában és a szerző meg a művei utóéletében biztos kézzel eligazító előszavában látszott, hogy itt többről lesz szó holmi gyűjteményes kötetnél.
És valóban: az Áprily Lajos értő bírálatával vagy inkább a két világháború közötti erdélyi irodalom részéről történő meleg hangú fogadtatással induló gyűjtemény egyes darabjaiban olyan színvonal és olyan minőség tapasztalható, amelyhez képest más korok recenzióirodalma szinte elcsökevényesedésnek tűnik. (Stílszerűen hadd idézzem Szentimrei Jenőt, aki éppen Nyirő József kapcsán ír le egy olyan mondatot, amelyik akár a kötet mindegyik, első ízben, első közléskor többnyire „mindössze” folyóiratban megjelenő cikk vonatkozásában jellemző volt: „Néha az újságcikket is aggodalmas műgonddal faragja, formázza, mintha az egynapos halhatatlanságot is meg akarná állítani, legényes virtuskodásból.” Vagy még inkább Dsida Jenő okos és érzékletes elmélkedését a kritikus felelősségéről Nyirő Havasok könyve című kötete kapcsán: „Sokszor írtam már lelkes szavakat könyvekről. Ilyenkor mindig lelki szemeim elé ötlött egy-egy száraz nyugalmú, pápaszemes olvasó arca, s kicsit szégyenkezve kérdeztem magamtól: vajon nem mondtam-e túl sokat? Aztán igyekeztem valamilyen hűvös, »kritikusi« megjegyzéssel helyrebillenteni a bírálatot váró olvasótól megkívánt egyensúlyt. Most először életemben nincsenek ilyen aggályaim. Sőt, azt hiszem: keveset mondtam.”)
Olyan mély merítésű válogatás ez (a filológiai aprómunka is szinte magától értetődően lenyűgöző), amely Nyirő József életművét szinte regényenként, novellánként (a megjelent kötetek sorrendjében) elemzi – olyan műgonddal, hogy (kis túlzással) az olvasónak szinte nem is szükséges elolvasni az eredeti műveket: mindent megtudhat belőlük és róluk ebben a kötetben. Ez az elkötelezettség és ez a professzionalizmus egyszerűen lenyűgöző: természetesen ott van benne vagy inkább mögötte a két világháború közötti, a Trianon utáni időszak sokkjában élő és lassan éledő/éledező, szervezkedni kezdő erdélyi magyar irodalom makacs élni akarása, a saját maga megkreálására tett kísérletek minden erőfeszítésének energiája és beteljesülésének extázisa.
Igen, ez volt az a mégis-boldog kor, amikor nem afféle luxus volt a könyvekről írás, hanem szinte napi szükséglet, a kenyérhez hasonlatos betevő a szellem számára: éppen ezért rendesen odatette magát a recenzens, és soha nemcsak a könyvről vagy a szerzőről beszélt, hanem mindig, de tényleg kivétel nélkül mindig eljutott az általános törvényszerűségek felismeréséig, az értelmezési horizontot a lehető legszélesebbre nyitotta, tágította, és mind a világirodalmi, mind a magyar irodalmi, mind a szűkösségében is tág és végtelenül gazdag, az önállósodás útjára éppen rálépő erdélyi magyar irodalom kontextusában való elhelyezésig. Csak két rövid példa: „Erdélyben sok író van és lesz mindig, mert epikus nép ez, és az íróság úgy fakad belőle, mint sziklából vizei.” Vagy a regényíró (!) Kemény János szavai: „… köztudomású, hogy kifogástalan novellát sokkal nehezebb írni, mint tökéletes regényt.”
A végtelenségig folytathatnánk a korabeli irodalmi élet művelőinek és teoretikusainak tollából származó szövegek idézését, de elfogyott a hely. Íme, a végszó – soha nem gondoltam, hogy egy recenziókat összegyűjtő kötetre azt mondom: izgalmasabb, mint egy primer szövegeket tartalmazó könyv… és legalább két újraolvasást igényel majd.
Hull immár a fenyőtoboz. Nyirő József-emlékkönyv 1924–1944. Szerkesztette és az előszót írta: Medvigy Endre. Erdélyi Szalon Könyvkiadó, Budapest, 2020.
