Fotel

Mivel a jóléti gazdaság a folyamatos vásárlásra épül, ezért nem fenyeget az a veszély, hogy a néhány év alatt, a tervezett elavulással biztosan tönkremenő termékek helyett ne vásárolna újat a vevő.

Füles fotelt szeretnék venni. Egy kényelmes, süppedős fotelt, amely a szoba sarkában kiváló olvasóhely lehet. Kívánságom nem ördögtől való, tekintve, hogy a nagy bútoráruházak mindegyike kínál ilyen-olyan fotelt. Ám pechemre se nem skandináv, se nem retró, sem nem indusztriális stílusú a lakásom. Így a hazai boltok 95 százaléka kiesik a lehetséges vásárlási célpontok közül.

Semmi gond, nézzünk körül az interneten! Van ott minden, mi szem-szájnak ingere. Csakhogy a szállítási idő nem két perc (sokszor még a raktáron lévő termékek esetében sem). És utána esetleg a visszaküldés egy fotel esetében nem két fillér. Ha a webáruház át is vállalja a visszaszállítás költségeit, akkor sem egyszerű procedúra várni egy fotelre, beleülni, majd két perc után rájönni, hogy vissza az egészet. És ez feltételezhetően nem egyszer fordulna elő.

Marad a bolti kínálat. Sajnos a maradék öt százalék bolt termékei között sem mindegyik felel meg, mivel a szoba zöld, így egy hasonló árnyalatú darab nézne ki jól, nem pedig a most divatos szürkék tengere, és nem lenne baj, ha nem izzasztós poliészterből készülne a kárpit. Ezzel a két teljesíthetetlen elvárással sikerül az öt százalékot is mindössze néhány fotelre csökkenteni. De láss csodát, akad egy, amely megfelelne majdnem az összes kritériumnak! Csakhogy nincs az országban. Egyetlenegy sem.

Hívom a forgalmazókat, a márkakereskedőket, és elmondom név szerint a terméket, hogy ebbe szeretnék beleülni, tekintve, hogy talán el nem ítélhető módon kipróbálnám azt a fotelt, amelyet – remélem – a következő húsz év során használni fogok.

A válaszok különbözők: az egyik üzletcsoport megértően hallgat, majd közli, hogy ők nem forgalmaznak kárpitos bútorokat éppen emiatt. A döntő többség azonban felháborodik azon a kérésen, hogy az ezer vagy még több négyzetméteres kiállítóhelyiségben szeretném, hogy ez a darab is kipróbálható legyen. Hogy képzelem én ezt? Rengeteg márkával foglalkoznak, nincs az a bemutatóterem, ahol ennyi bútor elférne. Persze szívesen megrendelik nekem, de ha nem tetszik, akkor így jártam. Ők aztán vissza nem veszik, hogy foglalja a helyet, már így sem férnek el!

– Tehát azt várják tőlem, hogy olyan bútort vegyek, amelyet nem tudok kipróbálni?

– Nem kell megvenni. Válasszon mást az üzletből! – hangzik a segítőkész és vevőbarát válasz.

Ridley Scott Bor, mámor, Provence feldolgozásában tette halhatatlanná a francia pincérek alapvetését, hogy a vevőnek sosincs igaza. „McDonald’s van Avignonban, fish and chips meg Marseille-ben! Allez!” – mondja Russell Crowe karaktere, amikor francia módra épp alkalmi pincért játszik. Aki járt már Franciaországban, tudja, hogy a film tűpontosan karikírozza ki a vevők és ellátóik helyi viszonyát, amely kapcsán a franciák is elismerik, hogy ez náluk nemzeti különlegesség. A világ más tájain általában tartja magát, hogy a vevőnek mindig igaza van. Még akkor is, ha nincs. De a pénz nagy úr, és a boltok belőlük élnek. Így bizony nem lesz vásárlás, ha legalább nem mutatnak segítőkészséget. Rohanó világunkban azonban nemcsak az udvariassági formák kezdenek elveszni, hanem az említett kereskedelmi alapszabály is.

Mivel a jóléti gazdaság a folyamatos vásárlásra épül, ezért nem fenyeget az a veszély, hogy a néhány év alatt, a tervezett elavulással biztosan tönkremenő termékek helyett ne vásárolna újat a vevő. Így az udvariassági körök is feleslegesek. Kivéve, ha az ember hosszas keresgélés után mégis talál egy boltot, amely hajlandó segíteni. Amely még emlékszik a régi szabályokra. Én találtam. Így talán még nem kell mindenkit üdvözölni a bunkósodó kereskedelem világában.