Intim zóna

Családirtásból mostanában jó a statisztikánk. A szerelemféltés, a megcsalatás tehetetlen fájdalmát az egészséges lelkű ember feldolgozza, mondjuk jól leissza magát, a beteg, sérült lélek viszont bosszút forral. Otelló megfojtja Desdemonát, Páris elrabolja Helénát, amiért kitör a trójai háború. A két utóbbi megoldás közül az első a kíméletesebb, hiszen ott egy, maximum két áldozattal számolhatunk, a háború viszont már népesebb halottsereget keletkeztet.

Távol álljon tőlünk, hogy tréfálkoznánk vagy gúnyolódnánk az elmúlt napok családi tragédiái felett. A közvéleményt a gyermek áldozat jobban megrázza, és itt gyermek áldozatok is estek. Apák gyilkolták meg gyermekeiket, mert haragudtak azok édesanyjára. A bulvársajtó alaposan kitárgyalja az eseteket, elmegy a jobb és bal meg a szembeszomszédhoz, megkérdezi a boltost, a kocsmárost, végül a szakembert, aki a konkrét esetről mit sem tudva elmagyarázza a kiterjesztett öngyilkosság fogalmát. (Az Országos Kriminológiai Intézet felmérése szerint a több ember sérelmére elkövetett emberölések 4,3 százaléka esik a kiterjesztett öngyilkosságok körébe.) Megtudjuk, hogy dühkitörésre minden ember hajlamos, de gyilkosságra nem. Végeredményben tehát nem értelmes információt, csak morzsákat kapunk.

A többség szerencsére elképzelni sem tudja, milyen a gyilkos indulat, ezért értetlenkedve és borzongva áll az esetek előtt. Az öléssel kapcsolatos tapasztalatait akciófilmekből szerezte, melyekben nem szerepel lélek, csak eredményes lövés, és a sikeresebb gyilkológép a végén megdicsőül. Nincs okunk feltételezni, hogy azok a férfiak, akik most kezet emeltek a szeretteikre, az akciófilmek tapasztalatai alapján úgy képzelték: amit tesznek, az visszafordítható. Ahogy nincs okunk kétségbe vonni annak a mérhetetlen indulatnak, elkeseredettségnek, dühnek a jogosságát sem, amely a kezüket vezette. A kérdés inkább az, hogyan juthattak el idáig. Hogyhogy nem volt szülő, testvér, munkatárs vagy szomszéd, aki észrevette volna, mi játszódik le az emberpár között?

Egyszerűbb a késlekedő rendőrséget, a figyelmetlen óvónőt vagy védőnőt hibáztatni, mert ezzel ki lehet bújni a környezet felelőssége alól. A felelősségünk alól. Ezek nem atombombák, hanem nukleáris folyamatok. Nincs olyan – kivéve, ha az illető valamely szer hatása alatt áll –, hogy valaki csak hazaállít, gondol egyet, előveszi a nagy kést, és kiirtja a családját. Megöli a gyerekét.

Lehet tehát elképedni, szörnyülködni, ingyenes lelkisegély-vonalakat ajánlgatni, de értelmesebb lenne az emberi kapcsolatokat ápolgatni. Emberek nem tudják, ki lakik a szomszédjukban, mások befogják a fülüket, nehogy meghalljanak valamit. Megint mások pedig mindenről tudnak, de szívesebben beszélik meg harmadik emberrel, mint az érintettel. Félünk belépni egymás intim zónájába, illetlenségnek tekintjük. Pedig az emberi természet az évezredek során semmit nem változott. A kíváncsiság, a barátság, a féltékenység, a szeretet és szerelem, a harag és megtorlás ugyanaz, csak mások a megjelenési formái. A kíváncsi emberek reality show-t néznek, nem a szomszédot kukkolják, a szerelem nyelve már nem az édes, hanem a keserű (vagy savanyú) szó, a kedveskedő trágárság, a barátság Skype-pal letudható – sokaknak a családi kapcsolat is –, és már a nemi élethez sem kell fizikai társ. Mindennek az lehet a következménye, hogy két ember képtelen megoldani az ellentétét, mert nincsenek rá szavai, eszközei, mintái. Marad a gyilok. Az indulatkezelés megfelelő módjának kialakítását, mondják a szakemberek, már óvodás korban el kellene kezdeni.

Kinek is?