Egyszerűbb a késlekedő rendőrséget, a figyelmetlen óvónőt vagy védőnőt hibáztatni, mert ezzel ki lehet bújni a környezet felelőssége alól. A felelősségünk alól. Ezek nem atombombák, hanem nukleáris folyamatok. Nincs olyan – kivéve, ha az illető valamely szer hatása alatt áll –, hogy valaki csak hazaállít, gondol egyet, előveszi a nagy kést, és kiirtja a családját. Megöli a gyerekét.
Lehet tehát elképedni, szörnyülködni, ingyenes lelkisegély-vonalakat ajánlgatni, de értelmesebb lenne az emberi kapcsolatokat ápolgatni. Emberek nem tudják, ki lakik a szomszédjukban, mások befogják a fülüket, nehogy meghalljanak valamit. Megint mások pedig mindenről tudnak, de szívesebben beszélik meg harmadik emberrel, mint az érintettel. Félünk belépni egymás intim zónájába, illetlenségnek tekintjük. Pedig az emberi természet az évezredek során semmit nem változott. A kíváncsiság, a barátság, a féltékenység, a szeretet és szerelem, a harag és megtorlás ugyanaz, csak mások a megjelenési formái. A kíváncsi emberek reality show-t néznek, nem a szomszédot kukkolják, a szerelem nyelve már nem az édes, hanem a keserű (vagy savanyú) szó, a kedveskedő trágárság, a barátság Skype-pal letudható – sokaknak a családi kapcsolat is –, és már a nemi élethez sem kell fizikai társ. Mindennek az lehet a következménye, hogy két ember képtelen megoldani az ellentétét, mert nincsenek rá szavai, eszközei, mintái. Marad a gyilok. Az indulatkezelés megfelelő módjának kialakítását, mondják a szakemberek, már óvodás korban el kellene kezdeni.
Kinek is?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!