Családirtásból mostanában jó a statisztikánk. A szerelemféltés, a megcsalatás tehetetlen fájdalmát az egészséges lelkű ember feldolgozza, mondjuk jól leissza magát, a beteg, sérült lélek viszont bosszút forral. Otelló megfojtja Desdemonát, Páris elrabolja Helénát, amiért kitör a trójai háború. A két utóbbi megoldás közül az első a kíméletesebb, hiszen ott egy, maximum két áldozattal számolhatunk, a háború viszont már népesebb halottsereget keletkeztet.
Távol álljon tőlünk, hogy tréfálkoznánk vagy gúnyolódnánk az elmúlt napok családi tragédiái felett. A közvéleményt a gyermek áldozat jobban megrázza, és itt gyermek áldozatok is estek. Apák gyilkolták meg gyermekeiket, mert haragudtak azok édesanyjára. A bulvársajtó alaposan kitárgyalja az eseteket, elmegy a jobb és bal meg a szembeszomszédhoz, megkérdezi a boltost, a kocsmárost, végül a szakembert, aki a konkrét esetről mit sem tudva elmagyarázza a kiterjesztett öngyilkosság fogalmát. (Az Országos Kriminológiai Intézet felmérése szerint a több ember sérelmére elkövetett emberölések 4,3 százaléka esik a kiterjesztett öngyilkosságok körébe.) Megtudjuk, hogy dühkitörésre minden ember hajlamos, de gyilkosságra nem. Végeredményben tehát nem értelmes információt, csak morzsákat kapunk.
A többség szerencsére elképzelni sem tudja, milyen a gyilkos indulat, ezért értetlenkedve és borzongva áll az esetek előtt. Az öléssel kapcsolatos tapasztalatait akciófilmekből szerezte, melyekben nem szerepel lélek, csak eredményes lövés, és a sikeresebb gyilkológép a végén megdicsőül. Nincs okunk feltételezni, hogy azok a férfiak, akik most kezet emeltek a szeretteikre, az akciófilmek tapasztalatai alapján úgy képzelték: amit tesznek, az visszafordítható. Ahogy nincs okunk kétségbe vonni annak a mérhetetlen indulatnak, elkeseredettségnek, dühnek a jogosságát sem, amely a kezüket vezette. A kérdés inkább az, hogyan juthattak el idáig. Hogyhogy nem volt szülő, testvér, munkatárs vagy szomszéd, aki észrevette volna, mi játszódik le az emberpár között?
