Ezer domb rádió

Megtört öregember néz ránk a rendőrségen készült fotóról. Huszonhat évnyi menekülés után Franciaországban fogták el a napokban a ruandai mészárlás egyik fő pénzelőjét. A letartóztatással Párizs megkezdte vissza­fizetni a közép-afrikai országnak súlyos erkölcsi tartozását.

A genocídium áldozatainak ruhái egy 2019-ben feltárt tömegsírnál a főváros, Kigali környékén Fotó: Kurokava Dai Forrás: MTI/EPA–Kurokava Dai

Május közepén Párizs elővárosában, Asnières-ben, rendezett kétemeletes társasházban váratlan zajokra ébredtek fel a lakók kora reggel. A nagy erőkkel kivonuló rendőrség őrizetbe vette egyik idős szomszédjukat. „Arról a visszahúzódó fekete öregúrról beszél, aki alig tudott járni? Még hogy ő tömeggyilkosság részese?!” – hitetlenkedett egy tévéstáb érdeklődésére az egyik lakó. Pedig – a jelenlegi bizonyítékok alapján – az.

Naponta hétezer áldozat

Persze nem most követte el a soha el nem évülő bűncselekményt, hanem huszonhat évvel ezelőtt. Eredeti nevén Félicien Kabuga a ruandai hutu rezsim egyik fő pénzelője volt, tevékenységével hozzájárult az 1994. tavaszi tuszik elleni népirtáshoz. A borzalmas száz nap alatt a machetés milíciák legalább nyolcszázezer tuszit gyilkoltak le. Ez napjában több mint hétezer fő: férfi, asszony, kisgyermek, áldott állapotban lévő nők, akiknek nem volt szabad babát világra hozniuk, és olyan öregemberek, mint amilyen mára Kabuga lett. A propagandától elvadult hutuk jó szomszédokat, ismerősöket, a sarki fűszerest, a helyi doktort és a papot mészárolták le, mert ők tuszik. Az „alsóbbrendű faj tagjainak” meg kell halniuk, ezt bömbölte a rádió, és a hutuk engedelmeskedtek: az utakon hullahegyek alakultak ki, elzárva a forgalmat.

Kabuga már a tömeggyilkosságok előtt is ellátta gyilkoló eszközökkel a fegyveres osztagokat, az öldöklés alatt is ezt tette, és külföldi kapcsolatait bevetve szerzett pénzt számukra. Amikor a francia rendőrök rajtaütöttek, útlevelet lobogtatva azt állította magáról, hogy ő a Kongói Demokratikus Köztársaság állampolgára. Ez a hamis papír volt az utolsó reménye, hogy élete végéig folytathassa hosszú futását. De most úgy tűnik, vége ennek a mutatványnak, a francia hatóságok hamarosan átadják a hágai Nemzetközi Bíróságnak, ahol megvádolják emberiesség elleni és háborús bűntettekkel. Az eddigi nyomozás szerint három-négy éve él Franciaországban, de hogy honnan került oda, az még nem világos.

A genocídium áldozatainak ruhái egy 2019-ben feltárt tömegsírnál a főváros, Kigali környékén
Fotó: MTI/EPA–Kurokava Dai

A francia hatóságok amúgy sem találomra tartóztatták le a ruandai öregurat. A britekkel folytatott nemzetközi akció keretében hónapok óta megfigyelték, adatokat gyűjtöttek róla, telefonjait lehallgatták. Kabugával egy fia volt 13 gyermekéből, a többiek mind Nagy-Britanniá­ban élnek. Ők pedig időről időre franciaországi hívásokat bonyolítottak le, mégpedig egy asnières-i számmal léptek kapcsolatba. A gyermeki szeretet, az aggódás a szülőért ilyen veszélyeket is rejthet. Ez tűnt fel a brit titkosszolgálatoknak, akik értesítették erről francia társaikat. Kabuga megkésett elfogása azonban arra jó, hogy jelképezze: a tömeggyilkosságban részesek, amíg élnek, valóban sohasem találnak nyugalomra. Mindig ott lebeg a fejük felett, hogy bármelyik pillanatban lebukhatnak. Kabuga letartóztatása egyben azt is példázza: Franciaország szakítani akar korábbi ruandai külpolitikájával, amikor megpróbálta elleplezni a népirtás tényét, a meggyilkoltak számát megkérdőjelezte, a maga felelősségét pedig kisebbítette. A két ország már két éve elásta a csatabárdot – volt úgy, hogy évekig nem létezett még diplomáciai kapcsolat sem a két főváros között –, az Élysée-palota a ruandai háborús bűnösök közt előkelő helyen szereplő Kabuga elfogásával újabb gesztust tett Ruanda felé.

Parasztfiúból „pénzcsináló”

Ki is ez a 84 éves, ősz öregúr? A parányi afrikai ország – mely hazánknak mintegy harmada – északi részéből származó parasztfiú bámulatos karriert futott be. A kilencvenes évek elejére ő lett Ruanda „pénzcsinálója” és az ország leggazdagabb embere. Ezt a helyzetét teaültetvények birtokosaként, ingatlanvállalkozóként, hoteltulajdonosként alapozta meg. Nemzetközi pénzügyi kapcsolatait felajánlotta Juvénal ­Habyarimana elnöknek, aki ezeket fel is használta. Kabuga nemcsak az elit szívében találta magát, hanem a gyermekei sorsáról is gondoskodott. Két lánya hozzáment az elnök két fiához, akik a tervezési minisztériumot és a titkosszolgálatokat felügyelték. Személye kiváló példa arra, hogy miként válhat egy befolyásos üzletemberből, anélkül, hogy politikus vagy esetleg katona volna, a rendszer alappillére. 1992-ben – egy nemzetközi segélyt eltérítve – hozzájárult az Interahamwe milícia létrehozásához, amely főszerepet vállalt a tuszik legyilkolásában. Támogatta az Ezer domb – természeti adottságaiból ez Ruanda másik neve – rádióadót, amely elhintette előbb a tuszik elleni gyűlöletet, majd a kiirtásukra buzdított. Még a véres események előtt Kabuga beszerzett egy hadseregnek elegendő machetekészletet. A mészárlások alatt személyesen felügyelte a bozótkések kiosztását a milicistáknak.

A hutu–tuszi viszony sohasem volt békés. Állítólag még az ókorban a tuszik hozták be Egyiptomból rabszolgának a hutukat. Mások állítják, rokon népekről van szó. A tuszik a XX. században – bár lényegesen kevesebb volt a számuk, mint a hutuknak – tanultabbak lettek, nagy számban ők adták az ország értelmiségét. Az 1960-as évektől kezdődően az ország lakosságának majd négyötödét adó hutuk menekülésre kényszerítették az egyötödét számláló tuszikat. Voltak olyan kisebbségben élők, akik próbáltak beilleszkedni a többségi társadalomba. Ők lettek az első áldozatok, és azok a „mérsékelt” hutuk – számukat százezer körülire becsülik –, akik kiálltak a békés egymás mellett élésért. Az őrült hordák még a megbízott miniszterelnök asszonnyal és négy miniszterével is végeztek, beolvasták az ő nevüket is mint árulókét az Ezer domb rádióban.

Fotó: MTI/EPA/Interpol

Korábban a környező államokban élő tuszik nem akartak belenyugodni abba, hogy menekültként kell leélniük életüket. Fegyveres harcot indítottak a hutu rendszer ellen, hogy kikényszerítsék visszatérésüket. A Ruandai Hazafias Front 1993-ban elérte fő célját, a jogot a visszatérésre, amiről békemegállapodást kötött a hutu hatalommal. „Nincs mit tenni, fel kell készülnünk a népirtásra” – mondta a tanácskozásról távozva lemondóan egy magas rangú hutu katonai vezető, kifejezve sokak elégedetlenségét az ott elértekkel. A rákövetkező évben meg is találták az apropót. Április 6-án este Juvénal Habyarimana elnök burkinai kollégájával landolni készült Kigali repülőterén. A franciáktól kölcsönkapott gépet vállról indítható rakéta találata érte, mindenki meghalt. A mai napig nincs arra bizonyíték, hogy ki lőhetett. A hutuk szerint természetesen a tuszi lázadók lehettek a tettesek. Ám ekkor nyomuk sem volt a tuszi fegyvereseknek a fővárosban, igaz, egy osztag volt mutatóban, de ők az ENSZ-csapatok védelmét élvezték. Nagy valószínűséggel a hutu fegyveres erők soraiból került ki a merénylő, mégpedig felsőbb utasításra. Csak egy szikra kellett a robbanáshoz: kezdetét vette a tuszik legyilkolása.

Manhattannel vetekedve

A tuszi ellenállás csapatai ezentúl kettőzött erővel támadták a hutu egységeket, hogy megálljt parancsoljanak a népirtásnak. Július 17-én Paul Kagame fegyveresei élén bevonult a fővárosba, Kigaliba, és véget vetett az embertelenségnek. 2003-tól, immár 17 éve Kagame az ország elnöke. Nyugaton azt mondják róla, hogy keménykezű, és semmibe veszi a politikai jogokat. De hogy lehet ilyen emberi ésszel felfoghatatlan népirtás után lágyan és megértően kormányozni? Huszonöt év alatt Afrika mintaországává varázsolta Ruandát. A hosszú távollét után visszatérő emberek egyszerűen nem akarják elhinni, amit látnak: nyolcszázalékos évi gazdasági növekedés, olyan városközpont, amely Manhattannel vetekszik, ingyenes oktatás és egészségügy, egyre gyarapodó középosztály, 61 százalékban női képviselők ülnek a parlamentben, a 4G-lefedettség az ország területének 95 százalékát érinti. De hogy a környezetvédelemről is beszéljünk, Európa csak kullog a ruandai rendelkezések után. Évente kétezer-ötszáz ruandai diplomás tér haza, akik nyugati elit egyetemeken végeztek. Nem kényszerből jönnek, hanem mert tudják, hogy hazájuknak szüksége van a tudásukra, ráadásul virágzó gazdaság lehetőségei várják őket.

Azonban nehéz út vezetett ide, a bűnösöknek el kellett nyerniük méltó büntetésüket. A lakóhelyükön alakult népbíróságok előtt kellett felelniük tetteikért. Mára csak a főbűnösök töltik büntetésüket. Sajnos Félicien Kabuga minden bizonnyal elkerüli azt, hogy Ruandában szembesítsék tettei következményeivel.