Nem is olyan régen egy baráti borozgatós videócseten fogadásokat kötöttünk. Ki lesz az, aki a házi koszt és a nyugi miatt felszed tíz kilót a karanténban? Aki teljesen elhagyja magát, és végül mackónadrágot és fogat sem mos, hiszen minek? Aki felmond, mert annyira megszereti ezt az életmódot, hogy keres inkább valami otthonról végezhető, kevésbé stresszes melót – esetleg hobbicukrásznak áll? Aki unalmában napi két órákat edzve úgy kipattintja magát, hogy rá sem fogunk ismerni? Esetleg az a nem normális, aki most is mindennap felkel hétkor, és rendesen felöltözik otthonra is?
A karantén alatt sok millió önjelölt pék és személyi edző országa lettünk, a népesség egyik fele a konyhába költözött, mások pedig Instagram-sztorikban és élő videókban bizonygatták a világnak, hogy ők bizony extrém módon fittek, tudja meg hát a világ, hogyan edzenek otthon – mintha bárkit is érdekelne. Újra felfedeztük a kovászt mint szenzációs újdonságot, megszállottan sütöttük a négyfogásos vacsorákat, banánkenyereket és kovászos-sajtos rudakat álmos kedd délutánokon. Tulajdonképpen nem különbözünk sokban a figyeleméhes celebektől: hahó, itt vagyok, engem nézz, velem foglalkozz!
Na persze, jó dolog, ha lefoglaljuk magunkat, ha aktívak maradunk, kell valami projekt, ami célt ad. Vagy célokat. Egy rég vágyott veteményes a kertben, egy közös esti rutin kialakítása, heti egy könyv elolvasása, hiszen bőven van mit bepótolni, ami azt illeti, vagy csak a három éve halogatott ablakmosás fogcsikorgatott kivitelezése. Hiába van világjárvány, egyszerűen így működünk: nem bírunk csak úgy egyszerűen létezni és nem aggódni valamin, mindenen, bármin. Fontosnak akarjuk érezni magunkat, teljesíteni akarunk, és azt megmutatni a világnak, vagy jobb esetben csak saját magunknak.
Töredelmesen bevallom, engem is bedarált a most vagy soha teljesítménykényszer. Egészen ártatlanul indult, egy korábbi beázás miatt szétvert fürdő átcsempézésével. Aztán, ha már kosz lesz, át kéne festeni az előszoba és a konyha elég divatjamúlt járólapját is. Hm, hát akkor már a falakat sem ártana, hiszen kopottas, sőt azok a szégyenfoltok is elcsúfítják, amelyeket egy sok-sok évvel ezelőtti rossz döntésnek köszönhettem, amikor is jó ötletnek tartottam befogadni egy macskát. Egy hónapig bírtam, a tapéta addig sem. Viszont akkor már glettelni is kell a karmolás- meg korábbi fúrásnyomokat, meg néhány képet áthelyezni. Fú, de nem kéne az egész nappalit is átfesteni? Meg a plafont a hálóban. És akkor ha már lúd, legyen kövér: egy falat fessünk át újra, elütő színűre, ilyen rongytechnikával, hogy kiadjon egy szép textúrát. Kell egy-két új növény és kaspó is, naná, plusz átlakkozni pár régit, néhány képet pedig egyértelműen le kell cserélni. Meg a lámpákat. Az összeset. Meg az erkélybútorokat… Jézusom, sose lesz kész!
