Lavina

Újra felfedeztük a kovászt mint szenzációs újdonságot, megszállottan sütöttük a négyfogásos vacsorákat.

Forrás: burst.shopify.com

Nem is olyan régen egy baráti borozgatós videócseten fogadásokat kötöttünk. Ki lesz az, aki a házi koszt és a nyugi miatt felszed tíz kilót a karanténban? Aki teljesen elhagyja magát, és végül mackónadrágot és fogat sem mos, hiszen minek? Aki felmond, mert annyira megszereti ezt az életmódot, hogy keres inkább valami otthonról végezhető, kevésbé stresszes melót – esetleg hobbicukrásznak áll? Aki unalmában napi két órákat edzve úgy kipattintja magát, hogy rá sem fogunk ismerni? Esetleg az a nem normális, aki most is mindennap felkel hétkor, és rendesen felöltözik otthonra is?

A karantén alatt sok millió önjelölt pék és személyi edző országa lettünk, a népesség egyik fele a konyhába költözött, mások pedig Instagram-sztorikban és élő videókban bizonygatták a világnak, hogy ők bizony extrém módon fittek, tudja meg hát a világ, hogyan edzenek otthon – mintha bárkit is érdekelne. Újra felfedeztük a kovászt mint szenzációs újdonságot, megszállottan sütöttük a négyfogásos vacsorákat, banánkenyereket és kovászos-sajtos rudakat álmos kedd délutánokon. Tulajdonképpen nem különbözünk sokban a figyeleméhes celebektől: hahó, itt vagyok, engem nézz, velem foglalkozz!

Na persze, jó dolog, ha lefoglaljuk magunkat, ha aktívak maradunk, kell valami projekt, ami célt ad. Vagy célokat. Egy rég vágyott veteményes a kertben, egy közös esti rutin kialakítása, heti egy könyv elolvasása, hiszen bőven van mit bepótolni, ami azt illeti, vagy csak a három éve halogatott ablakmosás fogcsikorgatott kivitelezése. Hiába van világjárvány, egyszerűen így működünk: nem bírunk csak úgy egyszerűen létezni és nem aggódni valamin, mindenen, bármin. Fontosnak akarjuk érezni magunkat, teljesíteni akarunk, és azt megmutatni a világnak, vagy jobb esetben csak saját magunknak.

Töredelmesen bevallom, engem is bedarált a most vagy soha teljesítménykényszer. Egészen ártatlanul indult, egy korábbi beázás miatt szétvert fürdő átcsempézésével. Aztán, ha már kosz lesz, át kéne festeni az előszoba és a konyha elég divatjamúlt járólapját is. Hm, hát akkor már a falakat sem ártana, hiszen kopottas, sőt azok a szégyenfoltok is elcsúfítják, amelyeket egy sok-sok évvel ezelőtti rossz döntésnek köszönhettem, amikor is jó ötletnek tartottam befogadni egy macskát. Egy hónapig bírtam, a tapéta addig sem. Viszont akkor már glettelni is kell a karmolás- meg korábbi fúrásnyomokat, meg néhány képet áthelyezni. Fú, de nem kéne az egész nappalit is átfesteni? Meg a plafont a hálóban. És akkor ha már lúd, legyen kövér: egy falat fessünk át újra, elütő színűre, ilyen rongytechnikával, hogy kiadjon egy szép textúrát. Kell egy-két új növény és kaspó is, naná, plusz átlakkozni pár régit, néhány képet pedig egyértelműen le kell cserélni. Meg a lámpákat. Az összeset. Meg az erkélybútorokat… Jézusom, sose lesz kész!

Úgy képzelem, hogy a korosodó celebeknél hasonló dinamikával indulhatnak a szépészeti beavatkozások, mielőtt lavinaszerűen bepörögne a dolog. Minden egy makacs, haragos ránccal kezdődik a két szemöldökük között, hiszen kit érdekel egy kis ártatlan botox? Általa viszont feltűnőbbek lesznek a szemek körüli szarkalábak, de a nevetőráncok, a homlok barázdái is. Egy kis feltöltés itt, felvarrás amott, amíg úgy nem néznek ki, mint Liza Minnelli és Gábor Zsazsa szerelemgyereke. A lakáson végzett beavatkozások, otthonunk szebbé és még élhetőbbé varázslása mondjuk legalább idegméreg és komplikációk nélkül javítják az ember kedvét – nemhiába hozza a szél hetek óta az erkélyen fúró-flexelgető szomszédok vidám dudorászását. Mindenki felújít, javít, szépít. Kiszabadulva persze aztán halványan átfut az agyamon, ahogy sétálok a Duna-parton: bárcsak lett volna még egy hetem, hiszen akkor még több célt tudtam volna teljesíteni úgy, hogy nem vonja el a figyelmemet semmi. Aztán szerencsére észreveszem magam. Legalább nem vesztettem el a fogadást.