Arany huszonnégy óra

A szeszélyes időjárás vagy az emberi gondatlanság sokszor okoz katasztrófát. Megdöbbentő képsorok tanúsítják a mentőcsapatok heroikus küzdelmét, a helyiek elkeseredett menekülését a biztos pusztulástól. Térdre kényszeríthet egy ­országot a természet? Milyen feltételekkel lehet nemzetközi segítséget kapni?

Mentés keresőkutyával egy szimulált magyarországi gázrobbanásnál Fotó: MTI/Földi Imre

– Egy ország akkor nyújthat segítséget a nemzetközi szerződéseknek megfelelően egy katasztrófa sújtotta országnak, ha az az ENSZ keretein belül segítséget kér. A folyamat úgy néz ki, hogy mikor megtörténik a katasztrófa, először a helyi erők válaszolnak. Kis létszámú csapatok, amelyek néhány órán belül már a helyszínen tudnak lenni. Később érnek oda a más tartományokból származó erők. Majd jön a nemzetközi segítség, ha az állam kérte és fogadta is a mentőcsapatokat. Ez utóbbi azonban nem mindig egyértelmű. A bürokráciát a legtöbb országban nehéz kezelni. Sokszor az ország vezetőségének is megszakad a kapcsolata a katasztrófa sújtotta területtel, így nem tudják, mire lenne szükség, a mentőcsapatokat pedig ezért feltartóztatják. Több hazai mentőcsapat is panaszkodott, hogy előfordult, három napot vártak a reptéren, mire lezajlott az ügyintézés. De olyan is előfordult, hogy egy ország meggondolta magát, és mégsem fogadta a már határra érkezett mentőcsapatot. Ellátás szempontjából ez nem probléma, mivel a nemzetközi csapatok szigorú szabálya, hogy önellátóan kell működjenek, semmilyen tekintetben nem terhelhetik az adott ország erőforrásait. Szemben a gyors reagálású csapatokkal, amelyek az amúgy katasztrófától szenvedő terület erőforrásait használják.

Mentés keresőkutyával egy szimulált magyarországi gázrobbanásnál
Fotó: MTI/Földi Imre

Pavelcze László, a Baptista Szeretetszolgálat vészhelyzetkezelési igazgatója elmondja, hogy egyszer Mianmar kért segítséget, de meggondolta magát. Közben Kínában földrengés történt, ezért a csapat húsz órán belül a helyszínre tudott sietni. A legnagyobb ellenállással Pakisztánban találkoztak körülbelül tíz évvel ezelőtt, mikor három napig váratták őket a reptéren, és „igazi magyar leleménnyel” sikerült leküzdeni a nehézséget. László a kutyákkal leült pihenni a parancsnoki lépcsőre, elfoglalva a teljes lépcsőt. A helyiek igen félnek a kutyáktól, így a parancsnok meglehetősen idegesen utasította beosztottját, hogy azonnal tüntesse el a magyar mentőcsapatot. Fél órán belül gépen ültek.

Balázs László szerint van egyfajta jó szándékú verseny a kis mentőcsapatok között, hogy minél hamarabb a helyszínre jussanak, ezek pedig különleges megoldásokat eredményezhetnek. A Pest Megyei Kutató-mentő Szolgálat egyik Fülöp-szigeteki küldetésén például csak olyan teherautót tudott bérelni, amelynek a vihar összenyomta a vezetőkabinját, így a sofőrnek ki kellett hajolnia vezetés közben. A csapat a nagyobb mentőcsapatoknál hamarabb ért a helyszínre. Pavelcze­ László­ túlzásnak tartja a csapatok közötti versenyt, ő inkább az idővel való hadakozást emeli ki.

– Tíz napon keresztül lehet túlélőket találni egy katasztrófa helyszínén, amely nagyon hosszú idő, minden segítség hasznos. Érdekes viszont, mennyire eltérő lehet a helyiek hozzáállása. Az ember túlélési esélyei minden nappal csökkennek, akit 24 órán belül megtalálnak, az éli túl a legnagyobb százalékban. Kolumbiában azonban az „ej, ráérünk arra még” magatartás jellemző, míg Törökországban szinte nem lehet leküldeni a romokról a szomszédokat, annyian akarnak segíteni – mondja Pavelcze László.

– Az első 24 óra az arany 24 óra – teszi hozzá Balázs László. – Ezután a nedves vagy hideg környezetben rohamosan csökken a túlélési esély. Éppen ezért az a standard, hogy az a nemzetközi mentőcsapat, amely 48 órán belül nem tud a helyszínre érkezni, ne is jöjjön. Hetvenkét óra után általában inkább a holttestek megtalálása jellemzőbb, és óriási szerencse kell egy-egy túlélő előkerüléséhez.

Éppen ezért nagyon fontos a mentőcsapatok lelki egészsége. A nagy létszámú csapatok akár több száz fővel is tartózkodhatnak a helyszínen, nemzetközi standardok szerint tíz napig kell önellátónak lenniük, Pavelcze László szerint azonban nem is lehet sokkal tovább együtt tartani egy mentőcsapatot, mert belefásulnak az emberek. Szükség van a friss, kipihent és lelkes munkatársakra, akik leváltják az addig dolgozókat. A hazautazóknak sokszor szakmai segítséget kell kérniük a traumák feldolgozására, Lászlónak volt olyan mentőtársa, aki az első bevetés után többet nem jelentkezett, mivel nem bírta elviselni a nyomást, hogy térdig lerombolt városokban kell szolgálatot teljesítenie.

Ahogy Balázs László fogalmaz, Magyarország alapvetően szerencsés, mivel az ajkai vörösiszap-katasztrófánál szembesültek először a külföldön sokat látott kollégák azzal, hogy itt is történhetnek a távol-keletiekhez vagy dél-amerikaiakhoz hasonló tragédiák. A hazai árvizeknél persze minden évben közreműködnek a mentőcsapatok, de azok mégis másmilyen helytállást követelnek.