Vonaljegy

Az Észak-Budától a Nagykörúton át Dél-Budáig közlekedő 4-es, 6-os a főváros csaknem 8,5 kilométeres, egyik legnagyobb forgalmú villamosvonala. Igénybe venni nem egyszerű helyváltoztatás, egyszersmind szociológiai tapasztalás. Hiába a légkondicionáló, a mindennapi „előadások” a csak túllenni gyorsan rajta érzését erősítik az emberben.

Közösségi közlekedés – közös élmények. Túl a sokadik megállón Forrás: Kurucz Árpád

– Hát én tudnám, mihez kezdjek velük! – szakítja félbe az egyik társa. Fejével két csinos lány után int, akik az imént haladtak el előtte.

– Ja, én is! – érti meg azonnal a legnagyobb hangú, majd két-három szóval anatómiai ismereteit fitogtatja. A címzettek egymással csevegnek, meg sem hallják az otromba megjegyzéseket, vagy ha mégis, nem tudatosul bennük, hogy róluk van szó, vagy csak úgy tesznek, mintha…

A túlhevült férfi némi fáziskéséssel, de észleli, hogy nem sikerült figyelmet keltenie, ezért azzal kezdi szórakoztatni magát, hogy amikor valaki odalép a hozzá legközelebb eső lyukasztó­automatához, eltakarja a nyílását, hogy ne lehessen használni. A Nyugati pályaudvarnál aztán lekóvályog, két társa pedig visszatér ahhoz, hogy mi mindent tud az a piros óra.

Új felszállók nyomulnak be. Egy sörhasú srác „Fearless drinker” (nagyjából: „Rettenthetetlen ivó”) feliratú, ujjatlan pólóban küzdi magát egyre előrébb, egy nagyapa mellett fékezve, akit a felesége kénytelen tartani: a férfi jobb kezét jókora csatos utazótáska foglalja le, a ballal a mobiltelefonját tapasztja a füléhez. A hangja uralja az adott kocsiszakaszt, jó hírekkel traktálva az elgyötört útitársakat.

– Jól sikerült az érettségije, németből és történelemből négyest kapott, minden másból ötöst, még matekból is, pedig néhány félévvel ezelőtt még megbukott belőle… Nem, nem, idehaza! Vízitúrára mennek, családilag végigeveznek a Tiszán…

A srác a kocsi belsejében megáll, kibámul az ablakon, s érdeklődés nélkül szemléli az eléje táruló látványt: a csikkekkel, papírgalacsinokkal, köpés- és ki tudja még, milyen foltokkal szennyezett megállókat, az utazópavilonok alatt feltűnő hajléktalanokat. Az Oktogon megállójának egyik padján sovány, torzonborz, ősz férfi. Megfonnyadt tricepszén tetoválás, zokni nélküli lábán kihajtott nyelvű sportcipő, keze ügyében olcsó sör, mellette kék IKEA hordtáska, amelyből zsineggel átkötött, élénkpiros habszivacs kandikál kifelé…

A Blaha Lujza téren, az aluljáróból fölvezető lépcsősor tetején feketébe öltözött, kendős öregasszony, kezében mcdonald’sos papírpohár…

Az újbudai végállomásnál, a Vásárcsarnok előtti füves terecske peremén három mosdatlan, ingerült alak: – Eddig erről ugattam neked! – üvölt az egyik, fején kétes színű baseballsapka.

– Micsoda? Barátok közt patkányozni? – bődül fel a másik. A harmadik csitítani próbálja őket, csekély eredménnyel, úgy fest, a következő pillanatban egymásnak esnek.

A már a Széll Kálmán téren is alvó, tetovált mellkasú fiatalember körül kicserélődik az utazóközönség, a villamos megkezdi útját vissza a Széll Kálmán tér felé. A Budafoki útnál felszáll egy édesanya, aki szemre általános iskola alsó tagozatába járó kissrácot kísér. Mindketten leülnek, a gyerek felteszi a lábát az ablak melletti peremre, s az édesanyja nem szól rá.

– Mennyi van nálunk? – kérdi a kissrác.

– Nem sok – feleli az anya. Hangján érződik, hogy szívesen tudná távolabb magától a témát, a gyerek azonban nem hagyja annyiban.

– Akkor arra sem elég, hogy…? – kérdi csalódottan. Az anyja félrenéz.

Közösségi közlekedés – közös élmények. Túl a sokadik megállón
Fotó: Kurucz Árpád

És ha már pénz: a Petőfi hídnál ápolatlannak nem mondható, terepszínű atlétát, krémszínű nadrágot és papucsot viselő kopasz férfi száll fel. A lehető leggyakrabban hallott fordulattal próbálkozik – Ki tudnátok segíteni egy kis apróval? –, de mert egy kurta fejrázásnál senki sem érdemesíti többre, a következő megállónál le is száll.

– Ha jól számolom, átlagban három megállóra jut egy kéregető – fordul fásultan egy törzs­utasnak tűnő, középkorú férfi a társához.

Kibontott anorákmellényt és kigombolt, elhasznált barna nadrágjából kilógó inget viselő alak érkezik a kocsi túlsó végéből.

– Összeesküvés! – süvölti. – Összeesküvés a gyakorlatban!

Keresztülfúrja magát az utazókon, és akik mellett elhalad, meggyőződhetnek róla: olyan masszív testszag árad belőle, hogy rá lehetne könyökölni. – Ezek pluszerők! Nem pöszmétét szednek, meg zsenge borsót szednek! Ezek túszokat szednek! – harsogja, majd a kapaszkodót megmarkolva lecövekel egy foglalt ülés előtt. A rajta ülő idős hölgy elkínzott tekintettel, de fürge mozdulattal feláll, és odébb megy néhány lépéssel. A férfi leül. Maszk persze sehol. – Rád telepednek, és kuruzslással kicsinálnak! – kiabál tovább. – És közben ügyelnek rá, nehogy egyetlen ígéretüket is számon lehessen rajtuk kérni! Hogy nehogy néhány évig boldog legyen az ember, mielőtt elpatkol!

Bárkikről beszél is, tudatja, hogy akit nem tudnak balekká tenni, abból áldozatot csinálnak, aztán a pedofilokat kezdi emlegetni, majd a Blaha Lujza téren az ajtók záródása előtti utolsó pillanatban leslisszol.

– Na végre! – sóhajt egy, a közelben álló fiatal anya, aki három kisgyereket kísér. Egyikük halványzöld, pizsamára emlékeztető alsóban és felsőben áll mellette, fél kezével kapaszkodik, másikkal az ágyékát markolássza. A legfiatalabb – egy kislány – eddig csendben feküdt a babakocsiban, ám most cumiját félrelökve élesen felvisít.

– Életem! Nyugodjál meg, életem! – csitítja az anyja. Hangereje vetekszik a férfiéval, aki összeesküvésről értekezett az imént, de a kicsi így sem találja meggyőzőnek, mert nem halkít. Az anyja föléje hajol, de hogy mire készül, nem derül ki: a nagyobbik fia jelzi neki, hogy a kocsi végében feltűnt egy ellenőr. Másodpercek alatt elhagyják a szerelvényt.

A Széna téri megállóban várakozó, ősz hajú asszony nem akar felszállni: kerekesszékben ül, testhezálló, rózsaszín nadrágba bújtatott, egyetlen lábán kék kerti papucs. „Művégtagra gyűjtök”, tudatja a kezében tartott tábla. Az utazni vágyók minden további nélkül elsétálnak mellette, csak a vele egy magasságú gyerekek vetnek rá néhány pillantást.

– Az ember alig várja, hogy leszálljon! Nagyjából egyetlen előnye van ennek a járatnak: az, hogy gyakran közlekedik! – mormolja az egyik utas, amikor a villamos beér a Széll Kálmán térre, majd begyorsít, hogy minél előbb kijusson a szabad levegőre.

A 61-es villamos megállójától nem messze viszont két rendőr igazoltat négy hasonló korú sihedert. Az egyikük kinyitja a hátizsákot, amit a hozzá legközelebb álló srác adott át neki. A cipzáras zsebből ívelt markolatú, összecsukott kés kerül elő. A közeg szakavatott mozdulattal szétnyitja, majd az alkarjához illeszti, és végighúzza rajta a pengét, hogy meggyőződhessen róla, mennyire éles. Közben kérdő pillantást vet a hátizsák tulajdonosára. A srác áll vele szemben, de nem rá figyel. A 4-es, 6-os villamos megállója felé néz, mintha csak azon tűnődne, ha vége ennek a közjátéknak, társaival együtt azzal folytatja majd az útját.

A Budapesti Közlekedési Központ nyár elején végzett ellenőrzései alkalmával úgy tapasztalta, hogy az utasok több mint 95 százaléka viselt maszkot vagy arcot fedő sálat, kendőt; a július végén végzett ellenőrzések alkalmával mintegy 80-90 százalékos arány volt mérhető. Továbbra is kötelező az arc eltakarása. Ezt elsősorban a jegyellenőrök és a metróbejáratoknál az utaskoordinátorok ellenőrzik, ennek célja azonban nem a büntetés, hanem a megelőzés. Azt az utast, aki a maszkviselési kötelezettséget figyelmen kívül hagyja, kizárhatják az utazásból.