Bőrnász

A gyakran egzotikus bőrbetegségre emlékeztető üzenetek teljes pompájukban csak ritkán láthatók.

Illusztráció Fotó: Éberling András

A sokféle bizarr szubkulturális szokás közül számomra a tetoválás a legkevésbé érthető.

A gyakran egzotikus bőrbetegségre emlékeztető üzenetek teljes pompájukban csak ritkán láthatók. Leginkább nyáron a strandon. Nem reprezentatív megfigyelésem alapján úgy vélem, 2020-ban idehaza egyre nagyobb tömegek és egyre idősebb korosztályok vetik alá magukat beavatkozásnak.

Állítólag már egyiptomi múmiák között is találtak alaposan kivarrtakat. Bizonyos természeti népek körében szinte kötelező a testmódosításnak ez a fajtája, és a társadalmi elit tagjai is előszeretettel tetováltatják magukat. Nálunk, Közép-Európában sohasem volt sem széles körben elterjedt, sem a társadalmat irányító csoportok körében is népszerű. Kossuth vagy Széchenyi István tetkói éppúgy kivételt jelentenek, mint a Horthy Miklós egész bal karját díszítő zöld-arany színű sárkány.

Ezerkilencszázötven után hosszú időre kifejezetten a mélyrétegek körében virágzott csak a tetoválás, és a hatalom egyáltalán nem nézett jó szemmel azokra, akik többé-kevésbé félillegális módon változtattak a bőrükön. Tetoválószalonok például egyáltalán nem működhettek a létező szocializmus éveiben. A többnyire rövid szövegeket, leegyszerűsített sellőket, szíveket a pletykák szerint tűzön hevített fém golyóstollbetéttel kanyarították a kuncsaftokra a mosókonyhákban. Az építkezésen dolgozók, egykori rabok ujjain lehetett látni a tömör „Üss!” feliratot, a bicepszeken pedig a szívvel keretezett „Szeretlek Vilma” tartalom virított.

A rendszerváltás körül Magyarországon, Budapesten is megtekinthető volt egy kulturális antropológiai ihletettségű fotókiállítás, amely a Szovjetunió népeinek hozzánk képest roppant gazdag tetoválási szokásait mutatta be. Innen tudtam meg például, hogy a hivatalos ateista propaganda ellenére a nagy testvérnél némelyek ortodox ikonokat varrattak magukra, ráadásul sokkal igényesebb kivitelben, mint amilyent mi egyáltalán el tudtunk képzelni.

A kilencvenes évek közepén robbanásszerű változás következett hazánkban. Először a csípőtetkó terjedt el szélsebesen. Az ezredforduló után szinte kötelezővé vált bizonyos iskolai végzettség alatti fiatal nők körében. A strand mellett az iWiW-en mutogatták a szolizott bőröket díszítő szupi tetkókat. Ezek szimmetrikus, geometriai kompozíciók voltak. Aztán valaki a díszítést elnevezte ribancrendszámnak, és ezzel kicsit kellemetlenné is vált a fenék fölötti motívum, amelyet a farvágással együtt illett fényképezni. Talán ez volt a szelfi őskora nálunk. A ribancrendszám kudarca hazánkban csak rövid ideig vetette vissza a tetoválás iránti elemi vágyat. Az iparág piacigénye nyilván lényegesen erősebb volt a hangulatromboló emberek kijelentéseinél. Így jött el az elmúlt évtized tetkóforradalma. Körülbelül tíz-tizenöt évvel ezelőtt már boldog-boldogtalan kivarratta magát. Talán még egyetemi tanárok is. Az új motívumok sokszor teljesen érthetetlenek számunkra. Kínai írásjelek vagy megfejthetetlen képek virítanak a boldog üzenetküldőkön. A reklámpólók után itt a sokkal mélyebb meggyőződést mutató saját reklámbőr.

Pár héttel ezelőtt a tetoválás egészen megdöbbentő példájával találkoztam az öreg Tisza partján. A negyvenes úr hátán ovális képkeretben egy esküvői kép volt látható. Nyilván a sajátja. A régi falusi temetők porcelánképeinek mintájára. A menyasszony és a vőlegény mosolya azonban groteszk torzó volt. A mólónál horgászó úr ugyanis fölszedett néhány kilót az elmúlt évek alatt.

A tökéletes szerelmi zálognak gondolt tetkóból bizarr karikatúra lett. A lefittyedő bőrredő eleve eltakarta a kép egy részét. Szegény menyasszony arca pedig egy légyre vadászó gekkóvá változott. Szomorú. Ám jó példája annak, hogy a tetováláseltávolító iparágnak is van még hová fejlődnie. Itt az idő.

A piac a vízparton cserkészhető be.