„Cselekedjék belátása szerint”

Az 1956-os kőbányai harcok nemzetőr résztvevői közül egyetlen emberen hajtottak végre halálos ítéletet a kádári megtorlás idején: Silye Sámuel ­sorkatonán, aki ráadásul csak mellékszereplő volt az események sodrásában. Az ő és kiskatona társainak tragédiája olyan történelmi pillanatról szól, amikor muszáj volt állást foglalni, és a biztonságos lapítás helyett a honvédők mellé állni – különösen, ha erre a miniszterelnök hívott.

A szabadságharcosok 85 mm-es légvédelmi lövege az Élessaroknál, amellyel Silye Sámuel és bajtársai kilőttek három szovjet harckocsit, egyet pedig harcképtelenné tettek Fotó: Kinczler Gyula felvétele/Eörsi László archívumából

Hamarosan egy ezzel szögesen ellentétes parancs is befutott: a szovjetekre nem tüzelhetnek, de még a civil „ellenforradalmárokra” sem! Érthető, hogy ezek után Kovács Flórián ütegparancsnok Bubrik Tivadar főhadnagytól, az ezred törzsfőnökétől kért konkrét parancsot, de „cselekedjék belátása szerint” válasz érkezett.

Az időközben spontán módon – túlnyomórészt munkásokból – több száz főre duzzadt kőbányai nemzetőrség ekkorra már harc nélkül elfoglalta a tanácsházát, a pártházat, a pártoktatók házát, a kerületi rendőrkapitányságot és a postát is. Utóbbi pincéjében a kommunisták által elrejtett fegyverekre bukkantak. A kőbányai nemzetőrség későbbi parancsnoka, a 23 éves Sótonyi Tamás harminc fegyverest vezényelt a hírhedt Gyűjtőfogházba a politikai foglyok kiszabadítására. A BV-parancsnokság utólagos kimutatása szerint 950 politikai és 588 köztörvényes fogoly került ekkor szabadlábra, amit az emigráns visszaemlékezők határozottan cáfolnak, mondván ügyeltek rá, hogy csak politikaiakat szabadítsanak ki.

A közterületeket és a legtöbb kőbányai gyárat a nemzetőrség saját ellenőrzés alá vonta, így a gyárőrségek a munkástanácsokkal együtt biztosíthatták a rendet, megakadályozhatták a fosztogatásokat. Egyúttal megkezdték a kerületi ÁVH-sok és párfunkcionáriusok összegyűjtését és a Markó utcai gyűjtőbe szállítását azzal a céllal, hogy később bíróság ítélkezzen a megelőző években kifejtett tevékenységük felett. Bármekkora is volt velük szemben az indulat, sokatmondó tény, hogy sem akkor, sem később nem merült fel, hogy e foglyokat atrocitás érte volna.

A nemzetőröknek páncélosok ellen is hatásos fegyverekre volt szükségük, ezért Sótonyi vezetésével több teherautónyi civil felkelő érkezett a légvédelmi tüzérekhez, miközben a politikai tiszt, Gyöngyösi Imre őrnagy kereket oldott. Fegyverek mellett azt követelték, hogy a katonák is csatlakozzanak hozzájuk. Vita kerekedett, ­Silye tizedes megpróbált szót érteni a felkelőkkel, de meg sem hallgatták, ellenben fegyvert fogtak Kovács és Szabó hadnagyokra, kényszerítve őket hat 85 mm-es löveg átadására. A civilek természetesen nem értettek az ágyúk kezeléséhez, viszont a sorkatonák közül mintegy harmincan – köztük Silye – önként csatlakoztak a forradalmárokhoz, és az elvontatott lövegekkel maradtak. Kovács hadnagyot is győzködték, de ő azzal mentette ki magát, hogy majd a harcálláspontról irányít rádión keresztül. Silye Sámuel tizedes – aki rádiós rajparancsnok volt – és Márku Demeter honvéd vitt is magával egy-egy R–10-es adó-vevőt, hogy összeköttetésben maradhassanak elöljáróikkal, de a rádiókapcsolatot nem sikerült megteremteniük.

A nemzetőr parancsnokok közben az Éleskanyarra, a Zalka Máté térre (ma Liget tér), valamint a közeli Kápolna térre állíttattak fel két-két löveget. Az egyik parancsnok, a később emigrált Drabant Ervin egyetemi hallgató Silye Sámuelt nevezte ki az Élessarkon felállított egyik löveg parancsnokának – aki hiába próbálta elhárítani a felelősség súlyát azzal, hogy rádiósként a löveg kezeléséhez nem ért. Zoványi József őrvezetőt, Fábián György és Zabos Ádám honvédeket, valamint két-három civilt osztottak be hozzá lövegkezelőnek. A tizenöt-húsz méterrel arrébb elhelyezett másik löveg ismeretlen kezelőinek vezetését Kecze Sándor tizedesre bízták. Számos sorkatona közben visszaszökött az óhegyi ütegállásra, őket a gyűjtőfogházból kiszabadított, rendőr- és fegyőregyenruhában lévő rabok pótolták.

A szabadságharcosok 85 mm-es légvédelmi lövege az Élessaroknál, amellyel Silye Sámuel és bajtársai kilőttek három szovjet harckocsit, egyet pedig
harcképtelenné tettek
Fotó: Kinczler Gyula felvétele/Eörsi László archívumából

Tűzharc a páncélosokkal

Kőbányán az első összecsapásra a Zalka Máté téren, november 4-e kora délutánján került sor. A Bihari utca felől közeledő két szovjet T–34-es egyikére nyitottak tüzet. Az első lövés egy háztartási bolt redőnyébe csapódott, a második viszont eltalálta a páncélost, amely megtorpant, majd három szovjet katona ugrott ki belőle, egyiküket a vasúti töltés felé menekülés közben lelőtték a felkelők.

Az Élessarokhoz szürkületkor, a Maglódi út felől érkezett négy szovjet páncélos. A Kőbányai Sörgyárral szembeni roncstelepnél jártak, amikor Silye lövege mindjárt az első lövés során betalált, a harckocsi kigyulladt. A tűzparancsot a nemzetőrség itteni parancsnoka, Drabant Ervin adta ki. Silyéék folytatták a tüzelést, és kilőtték a második, majd a harmadik páncélost is, a negyediket pedig harcképtelenné tették, miközben a szovjetek lövései rendre célt tévesztettek.

Az összecsapás után Silye visszatért alakulatához az óhegyi bázisra, a löveg kezelését egy erősítésként érkező corvinista csoport vette át a korábban szintén légvédelmi tüzérként szolgáló Borbély László csőszerelő vezetésével. Ők este kilenc körül vették fel a harcot négy-öt szovjet páncélossal, de a párás sötétben zajló másfél órás tűzharcban egyetlen harckocsit sem sikerült kilőniük. A Kőrösi Csoma út épületei ekkor szenvedtek komoly sérüléseket. Amikor egy lőszer besült a csőbe, a sebesült Borbély és társai a sörgyár pincéjébe menekültek.

Silye hat honvéd társával együtt nem vállalt további harcot. Miután egy szovjet harckocsi rálőtt a körletükre, november 6-án elhagyták azt, és a Bajcsy-Zsilinszky-kórházba mentek segíteni a sebesültszállításban. Leszerelése után visszatért munkahelyére, Gyöngyösre, itt tartóztatták le 1959-ben.

Emléktábla az Élessarkon

Ahogy minden felkelőnél, ugyanúgy Silye Sámuelnél is a rendszerrel kapcsolatos élettapasztalatok jelentették a fő mozgatórugót. Jászkiséri paraszti családba született 1932-ben. Apja – 25 holdja miatt – 1946-ban kuláklistára került, földjét fel kellett ajánlania az államnak, így segédmunkásként próbált a felszínen maradni. Mint azt a családot személyesen is ismerő Füle Katalin jászkiséri hagyományőrzőtől megtudtuk, 1953-ig kitelepítettek is voltak náluk. A nyomor és vegzálás ellenére a másodszülött Sámuel elvégezte a gimnáziumot Jászapátiban, de mint kulák szülők gyerekét nem vették fel egyetemre. Vasesztergályosnak tanult, és szakmájában helyezkedett el Diósgyőrben, majd a gyöngyösi MÁV-üzemben. Megnősült, de csakhamar behívták katonának.

A Silye Sámuel és társai perben a Kiss István Gábor őrnagy vezette katonai bíróság 1959. szeptember 21-én kötél általi halálos ítéletet szabott ki rá éppúgy, mint sorkatona társaira: Zabos Ádámra, Zoványi Józsefre és Szabó Istvánra, míg Fábián György életfogytiglant, Kecze Sándor öt évet kapott. Az ügyész, Zalka György őrnagy vádbeszédében azt hangsúlyozta, hogy Silye volt a rajparancsnok, neki kellett kiadnia a tűzparancsot, és „meg se kísérelte otthagyni a löveget”. Másodfokon Sömjén György őrnagy tanácsa Szabó kivételével helybenhagyta a halálos ítéleteket, később azonban a kegyelmi tanács előterjesztésére Zabos és Zoványi ítéletét is életfogytiglanra enyhítették. Zabos 1963-ban, Zoványi és Szabó 1970-ben szabadult. Silye halálos ítéletének megváltoztatásáért senki sem emelt szót a kegyelmi tanácsban, így azt három napon belül, 1959. november 18-án végrehajtották – olvasható Eörsi László könyvében.

Az időközben megözvegyült édesanyját nem tájékoztatták fia kivégzéséről, de ő – Füle Katalin elmondása szerint – megérezte azt. Csakhamar bele is halt anyai fájdalmába. Házukat az állam elvette. Silye Sámuel Budapesten élő idős nővére, Eszter elzárkózik a nyilvánosság elől.

Silye Sámuel posztumusz díszpolgári címet kapott Jászkiséren 2012-ben, majd Kőbányán 2016-ban. Nevét szülőfalujában kopjafa, Kőbányán, az Élessarkon emlékkőre helyezett márványtábla őrzi.