Lőporos hordók

Kevés saját erőből elért eredményt tud felmutatni az Európai Unió a Balkán felzárkóztatásában.

Batrovci, 2020. december 20. Várakozó gépjármûvek a szerb-horvát határ szerbiai oldalán, a batrovci határátkelõhelyen 2020. december 20-án. Az RTS szerb közszolgálati televízió közlése szerint dacára a koronavírus-járvány miatt bevezetett szigorú intézkedéseknek és a figyelmeztetéseknek, a Nyugat-Európában dolgozó nyugat-balkáni vendégmunkások hazaindultak az ünnepekre, és hatalmas torlódások alakultak ki a határokon. MTI/AP/Darko Vojinovic Fotó: Darko Vojinovic

Kevés saját erőből elért eredményt tud felmutatni az Európai Unió – jóllehet az „előszobájáról” van szó – a Balkán felzárkóztatásában. A két legfejlettebb volt jugoszláv tagköztársaság, Horvátország és Szlovénia az Európai Unió tagjai sorába emelkedtek ugyan, de az emelkedést képletesen kell érteni. Gazdasági potenciáljukat tekintve ugyanis jóval lejjebb csúsztak ahhoz képest, mint amikor megpályázták az uniós tagságot. A többi utódállam – Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, Montenegró, Szerbia és a vitatott jogállású Koszovó – még az EU előszobájában várakozik. Az uniós tagságot mint mézesmadzagot Brüsszel időnként elhúzza az orruk előtt, de egyre kevesebb hajlandóságot mutat főként tagállami szinten arra, hogy ezt valóra is váltsa.

Ez érthető is, ha figyelembe vesszük például a 2004-es bővítés okait. A politikaiakon kívül, amelyek közül a legfontosabb ezeknek az országoknak a kivonása volt az orosz befolyás alól, sokat nyomott a latban a gazdasági érdek is. Jóllehet a felvett tíz országnak nem volt jelentéktelen a tudományos és gazdasági potenciálja, az akkori uniós tagországokat elsősorban mégis a piacszerzés motiválta, és bizonyos területeken a konkurencia felszámolása. Horvátország ebből a bolyból kimaradt, aminek oka volt többek között az az elv, hogy ne előzze meg sokkal Szerbiát. Ez utóbbi állam azonban kemény diónak bizonyult, a támogatások maximumára törekedett és törekszik ma is, de alkalmazkodását az EU elvárásaihoz folyamatosan a lehető legalacsonyabb szinten tartja. Így az unió példát statuált: mégis felvette Horvátországot anélkül, hogy halvány sejtelme lett volna arról, Szerbia mikor áll be a sorba.

Mi maradt a fenti politikai és gazdasági motivációból mostanra? A gazdasági teljesen elhalványodott. Nem kizárólag azért, mert az Európai Unió előszobájában ácsorgó országok gazdasága gyenge lábakon áll, fényévekre vannak attól, hogy nettó befizetők legyenek, s Nagy-Britannia kilépésével, a koronavírus-járvány okozta gazdasági nehézségek nélkül sem jutna rájuk pénz. Az unió részben Ázsia gazdasági felemelkedése, részben saját meggondolatlan lépései miatt (mint például a józan észnek olykor ellentmondó klímavédelmi intézkedések) olyan gazdasági helyzetbe manőverezte magát, hogy cégeinek jobban megéri ezekbe az országokba kihelyezni még megmaradt termelőkapacitását, semmint őket behozni az unióba. A 2004-es fő politikai cél, Oroszország elszigetelése változatlan, sőt most talán még fontosabb. A Putyin irányítása alatt magára talált Oroszország az EU és az USA számára is vetélytárs.

Az EU kezéből azonban már rég kicsúszott a kezdeményezés, a Nyugat egyfajta korlátozott befolyással bíró helytartójaként van jelen például Bosznia-Hercegovinában. Egykori elképzeléseiből felsejlik valami abban, amit mini Schengen néven próbál eladni az érintett országoknak. Ám kérdés, hogy ebből is mennyi az európai találmány, mennyi jött az óceánon túlról, illetve mennyit sugalmazott a hegemóniája visszaszerzésére törekvő Szerbia. Valószínűleg azért vállalta ezt az EU, mert így akarja ismét felügyelet alá helyezni ezeket az országokat, és még haladékot is kapna a bővítésre. A mérleg másik serpenyőjében azonban a Szerbia révén megnövekvő orosz befolyás van, nem is beszélve Belgrád expanziós terveiről. Ezek csak átmenetileg kerültek le a napirendről, Szerbia a vasakat továbbra is a tűzben tartja, hogy alkalmas időben rátegye a kezét a jelentősebb szerb lakosságú horvátországi területekre, a boszniai Szerb Köztársaságra, Montenegróra.

A fekete hegyek országában, Montenegróban Szerbia most csatát nyert. Az augusztus 30-án megtartott választáson a szerbbarát ellenzéki pártok győztek. A körülmények hatására egyelőre lemondtak a kampány során fennen hangoztatott tervükről, a NATO-ból való kilépésről. Az új kormányfő, Zdravko Krivokapić még abban is szót fogadott Washingtonnak, hogy miniszteri posztokra nem jelölt túlságosan orosz- és szerbbarát politikusokat, államtitkári és parlamenti bizottsági elnöki szintre azonban becsempészett egyet-kettőt. Egyetlen mandátumnyi többséggel és a politikában többnyire járatlan, nyugati egyetemeken, vagyis egészen más miliőben „nevelkedett” miniszterekkel ez a kormány valószínűleg nem húzza sokáig, de a tavaszra tervezett népszámlálásig mindenképpen életben tartják, ha másként nem, hát orosz és szerb „lélegeztetőgépen”. Akkor ugyanis ki kell hogy derüljön, Montenegróban sokkal több a magát szerbnek valló ember, mint eddig gondolták. Ez pedig alapot adhat minden idők legkisebb Jugoszláviája, Szerbia-Montenegró újjáélesztésére.

A bosznia-hercegovinai helyhatósági választáson ellenben a Nyugat aratott átmeneti győzelmet. A boszniai szerb főváros, Banja Luka polgármesteri posztjától elütötte a vezér, Milorad­ Dodik pártját, a Független Szociáldemokraták Szövetségét (SNSD). A bökkenő az, hogy ­Draško Stanivuković, aki most Banja Luka élére kerül, nem kevésbé nacionalista, és szintén a boszniai szerb területeket is magában foglaló Nagy-Szerbia megvalósításának a híve. A szövetségi fővárosban, Szarajevóban a legerősebb bosnyák/muszlim párt, a Demokratikus Akció Pártja (SDA) szenvedett érzékeny veszteségeket.

A nyert csatán felbátorodva Washington máris felmelegítette a daytoni béke megreformálásának tervét. A szándék az állam központosítása, ami a muszlim többségnek kedvezne. A boszniai Szerb Köztársaság, valamint az őt támogató Belgrád és Moszkva ebbe szépszerével nem fog belemenni. Az országot elvileg irányító háromtagú Államtanács bosnyák és a horvátokat képviselő, de nem általuk megválasztott tagja a nyugati támogatás tudatában a minap nem volt hajlandó szóba állni Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel, mert az orosz politika útjában áll Bosznia-Hercegovina euroatlanti integrációs tervei megvalósításának. Lavrov a visszautasításra úgy reagált, hogy mások állnak a hátterében. Ezek a „mások” egyszer már nagy tüzet gyújtottak Bosznia-Hercegovinában, de úgy látszik, nem tanultak belőle, s most is a tűzzel játszanak. Az új amerikai elnöktől, Joe Bidentől korábbi megnyilatkozásai alapján még kevesebb jót várhatunk, mint elődjétől.