Oborzil kitesz magáért (1)

Azt viszont képtelen volt eldönteni, mi lesz majd ővele, ha meghal.

A vacsora Szegeden történt, egy olyan aprócska, talán ha hatszobás, kétszáz négyzetméteres, négy méter belmagasságú, belvárosi lakásban, amely nagyjából kifejezte Oborzil és asszonya, a sótlan, hallgatag és humortalan Mácsfalviné született Barbakáni Barbara alig közepes igényszintjét.

Mácsfalviéknak két lányuk volt, szépséges, pompás teremtés mindkettő, ráadásul kedvesek, mosolygósak, aranyosak, szolgálatkészek, ügyes sportolók és jó zenészek, a társaság tagjai – már persze a Mács­falvi házaspárt kivéve! – nem is nagyon értették, ez miképpen jöhetett össze annak a két embernek. Ugyanis ha az édesanyjuk kedélyét örökölték volna, akkor egész nap sírdogálnának, mint az öreg, rövidlátó hangya a kesztyű kisujjában. Ha pedig édesapjuk ügyességét, akkor nemhogy sportolni, de menni is alig tudnának.

Szerencsére nem így történt.

Szerényi Gábor rajza

Oborziléknál a vacsoraasztal is azzal a rájuk jellemző közepes igényszinttel volt megterítve, a legfinomabb herendi porcelán, metszett kristálypoharak, s az asztal közepén eligazító tábla várta a vendégeket, ezen szöveggel:

Adventi vacsora – tafelspitz, I. Ferenc József kedvenc levese, avagy aranyló marhahúsleves ízletes körítményekkel: aranyló marhahúsleves, vele főtt zöldségpüré, velős pirítós, zsemlés tormás mártás, spenót, birsalmaszósz, uborkamártás; rozmaringos báránysült Konczolffy Jonatán kedvenc sült krumplijával; Sacher-torta és eszpresszó

Italok: Negroni, whiskey-válogatás, Knoll pince zöldveltelini, Infusio 2016, hatputtonyos tokaji aszú, húszéves Ararat konyak (ejha!)

Rezeda Kázmér gondosan tanulmányozta a menüsort, a keményített, hófehér damasztszalvétát gallérja alá gyűrte, és várta, mibe kössön majd bele.

A Negroni sajnos remek volt. Különleges koktél a Negroni, Rezeda Kázmér nagyon kedvelte, már csak a története miatt is. Történt ugyanis 1919-ben Firenzében, hogy a város szülötte és grófja, Camillo Negroni betért kedvenc bárjába, a Giacosába, és rendelt magának egyet kedvenc koktéljából, az Americanóból. Ez ugyebár Campariból és vermouth rossóból áll, hozzá citromhéj, egy szelet narancs, az egészet szódával felspricceljük, s jéggel feladjuk. Igen ám, de azon a szeszélyes napon Negroni gróf megkérte a bartendert, Fosco Scarsellit, hogy szóda helyett két rész gint tegyen az italba, mert most valami erősre vágyik.

Mondom, egy pillanat műve volt az egész, és Negroni gróf halhatatlanná vált. Történt mindez 1919-ben.

– Na most, ha belegondolunk, hogy míg Negroni grófnak két rész ginre volt szüksége a halhatatlansághoz, addig ugyanabban az időben idehaza Kun Bélának meg a többi nyomorult, beteg lelkű gazembernek hány embert kellett bestiálisan meggyilkolni, hogy a nevük fennmaradjon… mindig mondtam, hogy nincs veszélyesebb és kártékonyabb a küldetéstudatos idiótáknál…

Így kalandozott el egy pillanatra Rezeda Kázmér, de aztán bejött a húsleves.

Na most, ha igaz a megállapítás, amely szerint Konczolffy Jonatán a tökfőzelék Paganinije, akkor hirtelen nem is tudnám megmondani, Oborzil mije a húslevesnek. Mondjuk a Yehudi Menuhinja?

A szó legszorosabb értelmében aranysárga, kristálytiszta, átlátszó húsleves került a tányérokba, gyönyörűséges zöldségekkel, forrón, ahogy kell. Mint kiderült, az első vizet, amelyben felforralták a húst, Oborzilék úgy, ahogy van kiöntik, és csak a második vízből lesz leves. Ez két újdonságot is jelentett Rezeda Kázmérnak: egyfelől ő csak leszedte a habot az első forrás után, teaszűrővel, gondosan és alaposan, azután zöldségelt és fűszerezett, s állította kicsire a tüzet a levese alatt. Másrészt mindezt Barbakáni Barbara mesélte el, amiből Rezeda Kázmér azt a következtetést vonta le, hogy Oborzil csak idegen tollakkal ékeskedik, páváskodik itten, valójában az asszonya főzi a vacsorát.

De ennek a gyanújának nem adott hangot. Ellenben megtalálta a rést a pajzson:

– Mondd csak, Oborzil barátom, miféle furcsa szokás az, hogy zöldségpürét, zsemlés tormás mártást, spenótot, birsalmaszószt meg uborkamártást tesztek a húslevesbe?

Folytatjuk