A hússzabóság – Disznóhúsok a kirakatban

Rezeda Kázmér utazásai.

Szerényi Gábor rajza.

Elmegyek, veszek húst! – szólt be Rezeda Kázmér az asszonynak a fürdőbe, ahonnét azonnal jött is a válasz, miszerint:

– Minek hozol megint húst, mozdulni sem tudunk a hústól, tele hússal a hűtő, a mélyhűtő, a konyha, a szekrények, az ágyneműtartó és az ékszeres dobozkám! Ne szólj közbe, még nem fejeztem be! A múltkor kinyitottam egy tubus fogkrémet, és kolbászkrém jött ki belőle! A kedvenc tűsarkúmból pedig valami borda nézett vissza rám, méghozzá olyan vádló tekintettel, annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt szeme… igen, lehet, hogy túlzok, de nagyjából mégsem túlzok, mert egészében ez a helyzet, annyi hús van itthon, hogy ha jövő karácsonyig húst zabálunk, akkor is marad egy dél-szudáni oroszlánfalkának elegendő adag, úgyhogy ne mondd nekem… és így tovább…

Az asszony nagyjából egy lélegzetre mondta el mindezt, nem különösebben emelt hangon, így Rezeda Kázmér, mint afféle férfi, nem érezte meg a veszélyt, és ártatlanul visszaszólt:

– De hát a Hegyvidékibe megyek, a Mészár­Steakbe…

Rezeda Kázmér imádott asszonya, Matulai-Sipovics Andalgó Andreanus ezután már némileg erélyesebben adott hangot eltérő véleményének, így Rezeda Kázmér jobbnak látta, ha veszi kis fonott kosarát, és távozik, mielőtt véget ér a fürdés.

Szerényi Gábor rajza.

Talán ennyiből is kitűnik, hogy a Mészár­Steak mágikus hely.

Bennszülöttek járhattak így egykoron a totem­oszlop köré eljárni a varázstáncot, ahogy a budaiak zarándokolnak húst imádni a Hegyvidékibe, Gál József, Vágó Ákos és Szabó János boltjába.

Bár a bolt, különösképp az egyszerű „hentes” megnevezés szentségtörés. A MészárSteak ékszerüzlet, ahol a világ legcsodálatosabb húskölteményei ékítik s elégítik ki a húsimádók legmerészebb álmait is. Miképpen a sámán teremt kapcsolatot révületbe esve a közösség és a túlvilág között, úgy teremt kapcsolatot a MészárSteak a húsimádók közössége és a húsok univerzuma között.

Oszt’ még töpörtyűt is tartanak. Mert a töpörtyű is ott kering a húsuniverzumban, igaz, csak betűvel és számmal jelölt törpebolygóként, de ott kering. Ezért aztán Gál uramék azt is tartják. Meg a csirkét is, a kolbászt is, a zsírt is.

A zsír ugyanis a húsuniverzumban a csillagközi tér.

S van még kacsa meg a mája, liba meg a mája, s persze a disznóságok mint kisebb naprendszerek. De ahogy azok a disznóhúsok ki vannak készítve és oda vannak téve a kristálytiszta kirakatba, na hát az a csoda!

Rezeda Kázmér gyakorta vett ottan például szűzérmét. Szerette a szűzérmét, egyben megsütve, nagy szemű sóval s frissen törött borssal hintve, melléje tett burgonyával s hagymákkal. Ehhez kellett a szűzérme, amely ott mosolygott a MészárSteak pultjában, tökéletesen megtisztított, ígéretes és zamatos hengerek formájában.

– Hármat kérek…

– Lehártyázzam?

És Rezeda Kázmérnak ettől a kérdéstől kiment az erő a lábából, és szeretett volna leülni a földre, oda, a hentes lábaihoz, igazi könnyeket sírni, és könyörögni, hogy mutassák meg neki a hártyát azon a húson…

– Igen, köszönöm szépen! – felelte ehelyett kissé hűvösen, s aztán nézte, ahogy a mester lehártyázza a lehártyázhatatlant.

S persze ott voltak a csodálatos oldalasok, a combok, a karajok, s szerte a hazában anyadisznók ültették térdükre esténként malackájukat, mesélve nekik egy csodálatos helyről, a disznólét paradicsomáról, ahol minden rendesen viselkedő disznónak végeznie kell földi pályafutását.

És éppen ezt ismételgeti a kirakatba kitett mangalicapofa is…

Birkák s bárányok is sorakoztak onnan, miközben Arany János szelleme kísértette őket a Toldiból:

„Van, ki a kis bárányt félti izzadástul;

S bundáját lerántja, még pedig irhástul”

Rezeda Kázmér nem szívelte a bárányhúst, de ahogy ott a pálcikás báránybordák ki voltak készítve, mindig elbizonytalanodott, nem kellene-e venni abból is, legalább próbaképpen.

Ám a MészárSteak húsuniverzumának vörös óriásai mégis a marhahúsok valának. Azok vonzották magukhoz a legtöbb húsimádót, akik csak álltak ott, és bámultak, mint Arthur Rimbaud kenyérlesői…

„Rózsás orruk a rácsra nyomják, / s dalolnak látva ezt a pompát, / bús fény-lesők. // Imát dalolnak epedezve / s úgy lehajolnak a kemence / szent fényinél, // hogy szétreped rajtuk a nadrág, / s elkapja lengő ingök alját / a téli szél…”

Így valahogy. Csak itten most nem cipócska sül, hanem húsocska mosolyog.

Ott van mindjárt a vesefaggyúval bekevert hamburgerpogácsa, amit tényleg csak haza kell vinni, forró olajba kell tenni, pár perc múlva ki kell venni, és meg kell zabálni. S van ugyanígy bekeverve csevap is, a mangalicapofa legjobb cimborája, a marhapofa is ott mosolyog, ugyanúgy kiglancolva, mint mosdatlanabb tesója, ököruszály hasít át a tekinteten, mint égő üstökös augusztusi égbolton, s a lábszár olyan, de olyan pompás, hogy magától elkészül tőle a világ legjobb marhahúslevese.

Velős csont hosszában vágva – hogyan máshogy, istenem! –, ossobuco, rostélyos és hátszín, de mindezek felett a steakek, de milyen steakek!

Csak áll ott Rezeda Kázmér, s töpreng, mi legyen.

Talán egy Omaha chuck flap? Esetleg egy brazil bélszín, vagy valami argentin, hogy ebéd közben hallani lehessen a gauchók kiáltásait a pampákról… Vagy talán elegendő lenne egy Angus diója is, vagy egy ausztrál rib eye? Vagy maradjunk kicsit közelebb, és vásároljunk némi uruguayi rib eye-t? De van az Angusnak szegyfiléje is, és tudjuk jól, a marhaszegy ha macerás is, egy csoda, kiváltképp, ha Angus…

És akkor az érlelt bélszínekről még szót sem ejtettünk. Vagy a T-bone-okról, hogy ne csak a gauchók, de a cowboyok is átlovagoljanak a nappalin…

Rezeda Kázmér végül vett némi bélszínt, szüzet, egy szép darab lábszárat, kicsike szegyet, kacsamájat meg combot, marhapofát s mangalicapofát, de csak fél-fél kilót, s egy fél kiló töpörtyűt. Aztán hazament. Matulai-Sipovics Andalgó Andreanus a hálószobában tett-vett, így Rezeda Kázmérnak volt ideje beleerőltetni a húst a mélyhűtőbe valahogy, észrevétlenül.

– Mit hoztál, Kázmér?

– Csak egy kis töpörtyűt, drágám, úgy megkívántam friss kenyérrel, kicsike jó lila hagymával…

– Na, az jó, nekem is jól fog esni, látod, nem kell mindig annyi húst venni feleslegesen.

Tényleg…