A hússzabóság – Disznóhúsok a kirakatban

Rezeda Kázmér utazásai.

Szerényi Gábor rajza.

A zsír ugyanis a húsuniverzumban a csillagközi tér.

S van még kacsa meg a mája, liba meg a mája, s persze a disznóságok mint kisebb naprendszerek. De ahogy azok a disznóhúsok ki vannak készítve és oda vannak téve a kristálytiszta kirakatba, na hát az a csoda!

Rezeda Kázmér gyakorta vett ottan például szűzérmét. Szerette a szűzérmét, egyben megsütve, nagy szemű sóval s frissen törött borssal hintve, melléje tett burgonyával s hagymákkal. Ehhez kellett a szűzérme, amely ott mosolygott a MészárSteak pultjában, tökéletesen megtisztított, ígéretes és zamatos hengerek formájában.

– Hármat kérek…

– Lehártyázzam?

És Rezeda Kázmérnak ettől a kérdéstől kiment az erő a lábából, és szeretett volna leülni a földre, oda, a hentes lábaihoz, igazi könnyeket sírni, és könyörögni, hogy mutassák meg neki a hártyát azon a húson…

– Igen, köszönöm szépen! – felelte ehelyett kissé hűvösen, s aztán nézte, ahogy a mester lehártyázza a lehártyázhatatlant.

S persze ott voltak a csodálatos oldalasok, a combok, a karajok, s szerte a hazában anyadisznók ültették térdükre esténként malackájukat, mesélve nekik egy csodálatos helyről, a disznólét paradicsomáról, ahol minden rendesen viselkedő disznónak végeznie kell földi pályafutását.

És éppen ezt ismételgeti a kirakatba kitett mangalicapofa is…

Birkák s bárányok is sorakoztak onnan, miközben Arany János szelleme kísértette őket a Toldiból:

„Van, ki a kis bárányt félti izzadástul;

S bundáját lerántja, még pedig irhástul”

Rezeda Kázmér nem szívelte a bárányhúst, de ahogy ott a pálcikás báránybordák ki voltak készítve, mindig elbizonytalanodott, nem kellene-e venni abból is, legalább próbaképpen.

Ám a MészárSteak húsuniverzumának vörös óriásai mégis a marhahúsok valának. Azok vonzották magukhoz a legtöbb húsimádót, akik csak álltak ott, és bámultak, mint Arthur Rimbaud kenyérlesői…

„Rózsás orruk a rácsra nyomják, / s dalolnak látva ezt a pompát, / bús fény-lesők. // Imát dalolnak epedezve / s úgy lehajolnak a kemence / szent fényinél, // hogy szétreped rajtuk a nadrág, / s elkapja lengő ingök alját / a téli szél…”

Így valahogy. Csak itten most nem cipócska sül, hanem húsocska mosolyog.

Ott van mindjárt a vesefaggyúval bekevert hamburgerpogácsa, amit tényleg csak haza kell vinni, forró olajba kell tenni, pár perc múlva ki kell venni, és meg kell zabálni. S van ugyanígy bekeverve csevap is, a mangalicapofa legjobb cimborája, a marhapofa is ott mosolyog, ugyanúgy kiglancolva, mint mosdatlanabb tesója, ököruszály hasít át a tekinteten, mint égő üstökös augusztusi égbolton, s a lábszár olyan, de olyan pompás, hogy magától elkészül tőle a világ legjobb marhahúslevese.

Velős csont hosszában vágva – hogyan máshogy, istenem! –, ossobuco, rostélyos és hátszín, de mindezek felett a steakek, de milyen steakek!

Csak áll ott Rezeda Kázmér, s töpreng, mi legyen.

Talán egy Omaha chuck flap? Esetleg egy brazil bélszín, vagy valami argentin, hogy ebéd közben hallani lehessen a gauchók kiáltásait a pampákról… Vagy talán elegendő lenne egy Angus diója is, vagy egy ausztrál rib eye? Vagy maradjunk kicsit közelebb, és vásároljunk némi uruguayi rib eye-t? De van az Angusnak szegyfiléje is, és tudjuk jól, a marhaszegy ha macerás is, egy csoda, kiváltképp, ha Angus…

És akkor az érlelt bélszínekről még szót sem ejtettünk. Vagy a T-bone-okról, hogy ne csak a gauchók, de a cowboyok is átlovagoljanak a nappalin…

Rezeda Kázmér végül vett némi bélszínt, szüzet, egy szép darab lábszárat, kicsike szegyet, kacsamájat meg combot, marhapofát s mangalicapofát, de csak fél-fél kilót, s egy fél kiló töpörtyűt. Aztán hazament. Matulai-Sipovics Andalgó Andreanus a hálószobában tett-vett, így Rezeda Kázmérnak volt ideje beleerőltetni a húst a mélyhűtőbe valahogy, észrevétlenül.

– Mit hoztál, Kázmér?

– Csak egy kis töpörtyűt, drágám, úgy megkívántam friss kenyérrel, kicsike jó lila hagymával…

– Na, az jó, nekem is jól fog esni, látod, nem kell mindig annyi húst venni feleslegesen.

Tényleg…