A magyar csapat eredményei:
Aranyérem
0
Ezüstérem
0
Bronzérem
0
HUNMagyarország
19:00KézilabdaMagyarország-Franciaország

Pista bácsi, a térmester

A tatabányai Mésztelep a 2010-es évek elején azzal került be az országos hírekbe, hogy valamennyi háztartása lopta az áramot. De manapság vajon milyen az élet a közbeszédben csak gettóként emlegetett városrészben? És milyen állapotok várják azokat, akik a szomszédos Hatos telepen folytathatják?

2021. 02. 27. 11:04
A Mésztelep hat utcájából hármat már elbontottak. A felszámolt lakások részleges pótlására az 1-es főút túloldalán fekvő Hatos telepen készülnek újak. Fotó: Kurucz Árpád Fotó: Kurucz Árpád
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ez újra jelentős probléma, kezdenünk kell vele valamit – mondja szárazon kísérőnk, Mitrocsák László, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét programjának tatabányai vezetője. A kezdeményezéssel 2013 óta próbálkoznak a Komárom-Esztergom megyei település délkeleti végein fekvő két – kevéssé jó hírű – városrészben, a Hatos telepen és a Mésztelepen.

A programvezető személyesen vezet minket körbe munkájuk helyszínein, és az első néhány lépés után feltűnnek az út két oldalán emelkedő hulladékhalmok, amelyekre az imént utalt. Átvágunk egy üres telken. Visszanézve szebb napokat látott sorház tűnik fel: ablakai kosztól hályogosak, vakolata alól több helyen kikandikálnak a csupasz téglák. Ha nem volna legalább három tányérantenna a tetőre erősítve, az ember azt hihetné, használaton kívüli épületről van szó.

– A tetőt nézi? Ha fel akarna tenni egy cserepet, a nyakába szakadna vagy húsz meg még talán a gerenda is! – tudatja egy hang.

Fekete anorákmellényt viselő, vékony testalkatú férfi érkezik a hátunk mögül, és anélkül, hogy megállna – kezdetben mellettünk haladva, majd miután megelőzött minket, vissza-visszafordulva – rövid, szaggatott mondatokban megosztja a következőket: Kozma Jánosnak hívják, hatvannégy éves, kilenc gyereke van, de elvitték őket Tatára, intézetbe, ő még nincs nyugdíjban, de egészségi állapota miatt dolgozni sem tud, le van robbanva, három agyvérzése volt, és allergiá­ja van… Ezzel eltűnik a szemünk elől.

Kisvártatva már a Hentes utcában járunk, ahol megmutatkozik a Hatos telep jellegzetes arca: a nemegyszer farostlemezzel kipótolt kerítések mögött elhanyagolt kertek övezik a túlnyomórészt lepusztult házakat.

Csaknem minden portán van egy-egy nagyobb testű keverék házőrző. Az egyik kapura kifüggesztett, félig vicces, félig komoly felirat meg is magyarázza, miért: „Tisztelt betörő úr! A kutya mindent széttép, amit a kerítésen belül talál! Kérem, gondolja meg, érdemes-e? Nem veszünk semmit! Nem adunk el semmit! Nem térünk át más hitre! És ezt a kutya is tudja!” Mély hangú, öblös ugatás kísér, míg az állatok figyelme más felé nem fordul: élénken fújtató, sípoló gépmonstrum tűnik fel, hogy gyakran meg-megállva, majd újra nekilódulva végighaladjon az utcán. A kukásautó az.

A hátuljáról leugró munkások a kocsi farán kialakított emelőszerkezethez illesztik a konténereket, hogy az felbillentve kiürítse őket, ám a melléjük halmozott hulladékra ügyet sem vetnek. Egy szemétkupacon összeaszott, penésztől zöld és szürke kenyérszeletek.

– A lakók az ételt is kidobják? – kérdezem kalauzunkat.

– Egyáltalán nem jellemző. Naponta húsz kiló kenyeret kapunk egy helyi élelmiszer-áruháztól, egyik nap az egyik, másik nap a másik telepen osztjuk szét az igénylők között. Örömmel fogadják, többre is volna jelentkező – hangzik a válasz.

Néhány perc autózás után – az 1-es főút alatt meghúzódó aluljárón át – elérjük a Térmester utcát. Amint kalauzunktól megtudjuk, ez a név korábban létezett munkakört takar. A térmesternek az volt a feladata, hogy rendet tartson, és ügyeljen a tisztaságra – ám az utcakép elárulja: jó ideje már, hogy senki sem tölti be e posztot.

Ez már a Mésztelep, a város Hatos telepnél is rendezetlenebb, problémásabb része, a helyi köznyelvben csak „a gettó”. Az országos hírekbe is bekerült lakossági áramlopás miatti intézkedések éveken át eredménytelenek voltak. Amint a szolgáltató emberei és az őket kísérő rendőrök kifordultak a telepről, az itteniek már másztak is az oszlopokra, hogy visszakössék a levágott kábeleket. Az áldatlan állapotoknak a Máltai Szeretetszolgálat, az önkormányzat és a szolgáltató közös fellépése vetett véget. 2013-ban a szeretetszolgálat átfogó rehabilitációs programot indított, rendezték a lakhatási viszonyokat, az önkormányzat segítségével ösztönözték a lakók munkába állását, kályhákat adtak a korábban elektromos eszközökkel fűtő családoknak, de közösségi házat is létrehoztak. Az áramszolgáltató ezzel egyidejűen átalakította a hálózatot, és előre fizetős mérőórát telepített a háztartásokba.

A Mésztelep hat utcájából hármat már elbontottak. A felszámolt lakások részleges pótlására az 1-es főút túloldalán fekvő Hatos telepen készülnek újak.
Fotó: Kurucz Árpád

A 2013-as 86 százalékról 2016-ra az országos átlagnál is jobbra, mindössze két százalékra csökkent a szolgáltató hálózati vesztesége, és – mert a szolgáltató lehetővé tette, hogy a feltöltött összeg negyede a díjtartozás, valamint az áramlopásért kiszabott tételek törlesztésére menjen –, ha lassan is, de megkezdődhetett a korábban felhalmozott adósság ledolgozása.

A szeretetszolgálat adatai szerint jelenleg hatszáz ember él itt, harminc százalékuk tizennégy év alatti (ami a városi arány duplája), nyolc százalékuk időskorú (ami a várost jellemző húsz százaléknál jóval alacsonyabb hányad). A városi átlaghoz képest magasabb a nagycsaládok aránya, de több a rendezetlen, felbomlott kapcsolat is, és sok a gyermekét formálisan vagy ténylegesen egyedül nevelő szülő.

Hetelő férfiak

A munkaképes korúak hetven százaléka nyolc általánost végzett, így túlnyomórészt alacsony presztízsű állásokat töltenek be: jellemzően közfoglalkoztatásban vagy egyszerű betanított munkásként. Az asszonyok között vannak, akik takarítónőként dolgoznak, a férfiak közül többen az építőiparban „hetelnek”, vagyis szegődnek el egy-egy hétre dolgozni (ami után vagy megkapják a bérüket a munkáltatójuktól, vagy nem).

Így vagy úgy, de a Mésztelepen összességében ötször akkora a munkanélküliség, mint odabent, a városban. Akinek sikerül közfoglalkoztatásban elhelyezkednie, bruttó nyolcvanezer forintot vihet haza. Ami pedig a biztonsági mutatókat illeti:

– Régebben súlyos probléma volt a bűnözés, de ma már kevésbé jellemző. Ha előfordul, akkor az testi sértés, közlekedési szabálysértés vagy más vagyon elleni bűncselekmény. Ha valaki nem lakatolja le az ajtaját, vagy nem kéri meg a szomszédját, hogy figyeljen, amíg ő távol van, még néhány napra sem igen mozdulhat ki az otthonából. A betörők leginkább a tűzifára és a gázpalackokra utaznak, ezeken túl főleg a szerszámokat viszik el a fészerből vagy a műhelyből… Mindezek mellett jelen van a drog is.

Amíg a programvezető ismerteti a helyzetet, sárgára festett, takaros épület elé érünk. Ez a szeretetszolgálat Iskola utcai közösségi háza, amely a helyi szociális központ szerepét is betölti.

– Minden, amit bent látnak majd, a helyiek munkáját dicséri. A szeretetszolgálat beilleszkedése és elfogadása e ház felújításával és berendezésével kezdődött a telepen: mire elkészült, mindenki a magáénak érezte, hiszen mindenki tett bele valamennyi munkát: ki a gerendázatot pótolta, ki a kályha mögötti sarkot bélelte ki dísztéglákkal, ki a falakat festette barátságos színűre – tudjuk meg.

Az előtérben három mosógép fogad: azok használhatják, akik – infrastruktúra hiányában – nem tudják otthonukban elvégezni ezt a feladatot (így a masinák napi hat-hét órában mennek). A közösségi foglalkozások megtartására is alkalmas, központi helyiség – a járványhelyzeti intézkedések következtében – éppen üres, de két asztalán két internetkapcsolattal rendelkező számítógép várja, hogy ismét leüljenek eléjük az érdeklődők, tanulni vágyók vagy épp az álláshirdetéseket böngészők.

A bal kéz felé eső, apróbb szobában négy hölgy serénykedik négy varrógépnél: közmunkában dolgoznak, túlnyomórészt maszkokat varrnak, de a falakra aggatott, csinos holmik tanúsága szerint farsangi jelmezeket is.

Szedelőzködni kezdünk, hogy odakint folytassuk a sétát.

– Régebben jó környék volt ez – bocsát utunkra minket a közösségi ház egyik munkatársa, Árpi, aki a telepen nőtt fel, és jelenleg is itt lakik. – Pista bácsi, a térmester olyan rendet tartott, hogy még! Ha valaki eldobott egy csikket vagy egy darab papírt, arra azonnal rászólt, hogy szedje fel. Persze ez régen volt, a rendszerváltás előtt. Akkor még a bányászköszöntést használták a helyi iskolában: azt kellett mondani, hogy „Jó szerencsét”, és nem azt, hogy „Jó reggelt”. Azóta megváltozott az itt lakók morálja…

Az Iskola utcán lefelé ballagva elhagyott épületek tűnnek fel. Mivel kialakításuk megegyezik, benézünk a legközelebbibe.

Az ajtónyílásba lógó, kibelezett elektromos szekrény maradványa mellett ellépve aprócska előtérbe jutunk, amelyet utólag, engedély nélkül illesztettek a házhoz. Fülkéjében csak egy kosz­tól megszürkült csap árválkodik. Az eredeti alaprajz mindössze két helyiségből állt: a bejárathoz közelebb eső volt a konyha és az előszoba – falai valamikor lila és narancssárga színnel köszöntötték a belépőket –, a következő a lakószoba. Itt mélyzöld színben pompáznak a falak, ám most – egy, a padlón heverő, műanyag vállfától eltekintve – teljesen üres. A két helyiség együtt sem lehet nagyobb harminckét-harminchárom négyzetméternél, és mint kísérőnktől megtudjuk, az ehhez hasonló lakásokban gyakran több nemzedék, esetenként hat-nyolc ember is él.

A lakatlan épületekkel szemközti oldalon jókora téglarakás: az elbontott épületek maradványa. Régóta terpeszkedhet itt, mert benőtte a gaz.

– A jelenlegi városfejlesztési elképzelések szerint ipari park létesül majd a területen. Hat utcából hármat – az Étkezde, a Kápolna és Mész utcákat – már elbontottak, amelyikben most vagyunk, bontás alatt áll – ad magyarázatot Mitrocsák László.

A felszámolt lakások részleges pótlására a Hatos telepen készülnek újak.

A töredezett aszfaltút kellős közepén váratlanul jókora földhalom tűnik fel: az egyik vállalkozó billenthette ide, amikor még zajlottak a munkálatok. Jelenleg azonban közel-távol nem látunk embert, csak az akkurátusan lefóliázott és ragasztószalaggal körbetekert közkutak árulkodnak arról, hogy a közelmúltban járt itt valaki.

Sötétben megy, sötétben jön

A bontási munkálatoktól nem érintett Gyár utcán ballagunk fölfelé. Két oldalán hatajtós – vagyis hat lakást magukba foglaló – házak, az épületek oldalában szűk fülkék sora: valamikor pottyantós vécék voltak, de a csatorna kiépítése után leginkább fészerként használják őket.

A kerítéseken ruhák és ágyneműk szikkadnak, egy neonzöldre festett épület után vörösesbarna következik, előttük citromsárga Seat – az ablakait helyettesítő, elöregedett, többszörösen átlyuggatott nejlonfólia jelzi, hogy hosszú ideje vesztegelhet itt –, odébb két sovány, piszkosfehér macskakölyök figyel bizalmatlanul a járdaszegély mellől, néhány lépéssel odébb közvetlenül a bejárat elé helyezett, ütött-kopott fotel várja, hogy tulajdonosa beletelepedjen.

Némi idő elteltével aztán megváltozik az utcakép: jobb kéz felé garázssor tűnik fel. Az otthon lévők először azt hiszik, az önkormányzattól jöttünk, ám amikor megtudják, mi járatban vagyunk, nem sokat kell unszolni őket, hogy szóba álljanak velünk.

Egy huszonéves fiatalasszony – a bejárathoz vezető lépcsőt söpri éppen – minden további nélkül elárulja, hogy Veszprémből érkezett, és bejelentés nélkül használja a lakást, amelyet üresen talált. Igen, Veszprém kissé messze van, de két gyerekével együtt – az idősebb három-, a fia­talabb kétéves – el kellett onnan jönnie, és nem volt más lehetőségük, csak ez.

Mitrocsák László megjegyzi, hogy ha nincs bejelentve, nem jogosult a szociális juttatásokra, és elesik a későbbi lakásbérleti lehetőségektől. A lány azt feleli, tudja, de nem mer bejelentkezni. A nagyobbik gyerek azért be van íratva az óvodába, és jár is, de játszani sem őt, sem a testvérét nem engedi ki az utcára.

Egy másik asszony ezt meghallva átveszi a szót: reggel sötétben megy dolgozni, délután sötétben jön vissza, de nincs közvilágítás, úgyhogy hol a kóbor kutyáktól fél, hol a telepet rendszerint végigcserkésző és a földbe jókora gödröket túró vaddisznóktól retteg.

És akkor a patkányokról még nem is szóltak, veti közbe egy nagydarab, szemüveges férfi. Éjszakánként csapatostul járnak, a nagyobbak akár akkorák is lehetnek, mint egy macska, és egyre szemtelenebbek, úgy kell félrerugdosni őket.

A pénzről is szó esik. Az önkormányzati bérlakás (a telepen található valamennyi lakás ilyen) használatáért havonta tízezer forintot kell fizetniük, ám ha valaki hátralékba kerül vele, és nem mutat fizetési hajlandóságot, az összeg akár harmincezerre is felmehet. És ehhez jön még a rezsi.

A nagydarab férfi eddig több mint nyolcvanezer forintot költött tüzelőanyagra – szénre és fára együtt –, a villanyórába legalább hat-nyolcezer forintot szokott feltölteni havonta. A vaddisznókat említő asszonynak három gyereke van, árammal megy a bojler, a hűtő és a kályha, húsz-harmincezer forintot tölt fel havonta. Ha valaki végképp nem bír a patkányokkal, alkalmanként tizenötezer forintért rendelhet irtást.

Ötvenhárom dédunoka

De persze – és ebben mindannyian egyetértenek – a városban ennél jóval drágább az élet: egy albérlet nyolcvan-százezer forintnál kezdődik, és a rezsi is magasabb lenne.

– Mindenesetre ami itt van, egyre siralmasabb – legyint a férfi, és megy a dolgára.

Mi is így teszünk, pár perc után vissza is érünk a közösségi házhoz. Az épület előtti betonteknő közelében – valamikor napellenző védte a benne homokozó gyerekeket, ma azonban nem több, mint egy padokkal körülvett, üres medence – idős asszony tűnik fel. Irma néni a programvezetőre vár. Negyvenhat éve lakik a telepen, a közeli MÉH-telepen dolgozott anyagbeszerzőként. A férje már nem él, mégsem magányos: tizenegy gyereke, negyvenkilenc unokája és ötvenhárom dédunokája van. Szeret itt lakni – mintha csak itt született volna –, úgyhogy nem szívesen menne máshová, idegenek közé.

– Ha mégis költöznöm kell valahová, hát a temetőbe, a férjem mellé – mondja, de a jelek szerint ennek még nem jött el az ideje. Miután pár szót vált Lászlóval, energikus léptekkel elindul. Egyik lánya már várja a kezében tartott tiszta gyerekruhákat.

Ahol a buszok üresen jártak

Boross Gabriella az ELTE PhD-hallgatójaként 2004-ben kérdőíves vizsgálatot végzett a telepen, amelynek eredményét a Tatabánya-Mésztelep társadalomföldrajzi vizsgálata című publikációjában tette közzé.

Munkájából kitűnik: a Mésztelep a mai Tatabánya területén 1896-ban megindult széntermelés felfutásával párhuzamosan jött létre. Az első, úgynevezett hatajtós házak a kőbányai és a mészüzemi dolgozók részére épültek, az 1891-ben létrehozott Magyar Általános Kőszénbányák Rt. beruházásában. Az első – Étkezde – utca 1905 és 1910 között alakult ki. A legtöbb ház a nagy háború előtt, 1910 és 14 között nőtt ki a földből; a legfiatalabbakat a negyvenes évek elején emelték. Ezek már négylakásosak, a hatajtós házaknál nagyobb alapterületűek voltak, és nagyobb kert is tartozott hozzájuk. Korabeli és későbbi térképek összevetése alapján elmondható, hogy – csekély számú kivételtől eltekintve – sem az utcák elnevezése, sem a telep szerkezete és kiterjedése nem változott a negyvenes évek óta.

Az itteni lakások a XX. század elején még korszerűnek számítottak, a második világháború előtti évekre azonban köztudottá vált, hogy a telep földrajzi fekvése kedvezőtlen: a cementgyártól kétszáz, a közelébe telepített egyéb ipari létesítményektől közel hétszáz méter sugarú körben helyezkedik el, így – az üzemek terjeszkedésével – levegője fokozatosan romlik.

A terület szanálásának első gondolata 1949-ben született meg. A város vezetése ekkor azt tűzte ki célul, hogy a lakásállomány bővítésével párhuzamosan 25 éven belül lebontja a telepet. Az ötvenes években megkezdődött lakásépítések üteme azonban nem tartott lépést az igényekkel, így a Mésztelep a XXI. századig úgyszólván teljes egészében megmaradt.

A kilencvenes évek elején a közüzemi és lakbérhátralékot fölhalmozó családokat a városból a mésztelepi szükséglakásokba lakoltatták ki. Az évtized elején és közepén másik folyamat is zajlott a helyszínen: a már régebben itt élő rokonok hívására többen érkeztek Tatabányára, és beköltöztek a megüresedett telepi lakásokba – olykor legális, de leginkább illegális módon. (Jórészt az egykori Komárom Megyei Állami Építőipari Vállalat vendégmunkásainak családjai jöttek el az otthoni nyomor elől. A legtöbben a Szatmári-síkság és a Bodrogköz falvaiból, például Jánkmajtisról, Cigándról, Ricséről, Lácacsékéről, Bodroghalomról és Zemplénagárdról érkeztek.) A telep lakosságának összetétele száz év alatt tehát szinte teljesen megváltozott, a hely a marginális élethelyzetben lévők várostól elzárt világává vált.

A 2004-es tanulmány a közbiztonságról szólva kitér arra, hogy a gyermek- és fiatalkorúak bandákba szerveződve – szélsőséges esetekben saját szüleikkel együtt – követtek el bűncselekményeket a megélhetési nehézségek miatt. A szerző – 2001-es, 2002-es állapotokról szólva – megemlíti: „A telepen még a nincstelenek, a hajléktalanok is félnek. Amikor a segélyt kapják, rendszeresen megtámadják őket, elveszik a pénzüket, sőt nem ritka a késelés. Sötétedés után teljesen elnéptelenedik a környék, a buszok üresen járnak, mert a megállóba nem mer kiállni senki.”

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.