Ha megérkezik a harmadik lovas

Az a szolidaritás, amelyet az ENSZ, az EU elvárnak Euró­pa lakosságától, idővel a jómódú országokban is átadja helyét a kenyérféltésnek.

African immigrant Jop pushes a shopping cart loaded with kitchen items, a bathtub and materials to sell as he walks past the Basilica of Santa Maria del Pi at Barrio Gotico (Gothic Quarter), after Catalonia's regional authorities announced restrictions to contain the spread of the coronavirus disease (COVID-19) in Barcelona, Spain September 25, 2020. REUTERS/Nacho Doce - RC2P5J9TF0P2 Fotó: Nacho Doce

Az utóbbiak miatt a nemzeti kormányoknak kellene hogy fájjon a fejük, de Brüsszelben is ideje volna a kijózanodásnak: ez a pillanatnyilag szociális ellátásból élő tömeg még jó ideig nem fog hozzájárulni, ha egyáltalán, a befogadó országok gazdasági kilábalásához, vagyis hogy kiheverjék a globalizáció és a járvány kártételeit. Ilyen körülmények között a tagállamok tudják-e majd a jelenlegi szinten finanszírozni a jómódhoz szokott brüsszeli bürokráciát? Arról nem is szólva, hogy ahol a bevándorlók elérik a kritikus tömeget, lehetséges lesz-e, hajlandók lesznek-e betartani a törvényeket, vagy bevezetik a marrákesi megállapodás aláíróira rálőcsölt iszlám jogot, a saríát.

Az elmúlt évek terrorcselekményei nyomán ezek sajnos csupán szónoki kérdések, hiszen már most nyilvánvaló, hogy a jövevények saját képükre akarják formálni az európai társadalmakat, amivel megpecsételődik a brüsszeli elefántcsonttorony sorsa is. Az idegenek beáramlása minden birodalom gyengülésének biztos jele, az Európai Unióé, sőt az USA-é is. A tömeges bevándorlás fellazítja a társadalmi kohéziót, ami külső fenyegetettség esetén csökkenti a védekezőképességet. Jámbor elképzelés arra számítani, hogy az idegenek fogják megvédeni mondjuk Németországot. Ez a helyzet megbontja a munkapiaci egyensúlyt, lejjebb viszi a béreket, elégedetlenséget szül, növeli a társadalmi egyenlőtlenséget, ami által veszélyezteti a szóban harcosan védelmezett demokráciát.

Visszatérve az alapkérdéshez, hogy milyen az ember. Talán legfontosabb tulajdonsága, hogy félti azt, ami az övé, és ha kell, harcol is a megtartásáért, ez utóbbi különös hangsúlyt kap, amikor az élethez szükséges javak megfogyatkoznak. Már a kommunizmus is felsült azzal a tételével, hogy mindenki a legjobb képességei szerint dolgozzon, de a közösen megtermelt javakból szükségletei szerint részesüljön. A valóság az, hogy mindenki magáért, a családjáért dolgozik. A legtágabb közösség, amelyet át tudunk fogni szeretetünkkel, a nemzet, az egész világra már nem terjed ki ez a szeretet. Az a szolidaritás, amelyet az ENSZ, az EU és a „sötétből” pénzelt nem kormányzati szervezetek elvárnak Euró­pa lakosságától, a jómódú országokban is átadja helyét a kenyérféltésnek, mihelyt megérkezik az apokalipszis ha csak képletesen is éhínséget hozó harmadik lovasa.

Reménykedjünk a képletességben, de meglehet, hogy csalatkozunk. Túllépnek ugyanis a józan ész határán és a szó átvitt értelmében „zöldek”, vagyis éretlenek azok a klímavédelmi elképzelések, amelyeknek megvalósítására rákényszerítik az uniós országokat. Például, hogy le kell mondaniuk saját energiaforrásaikról, Németországnak jelesül a barnaszénről, és át kell térniük az áramszolgáltatást bizonytalanná tévő megújuló energiaforrások – például szélerőművek – alkalmazására. A bizonytalanságból eredő kockázatok mérséklésére az áramot tárolni képes gigantikus akkumulátorok építésére kényszerülnek, amihez Euró­pában létfontosságú anyagok – mint a lítium – hiányoznak, a bőséges készletekkel rendelkező államok pedig kényük-kedvük szerint adnak vagy nem adnak. Mi lesz, ha úgy gondolják, inkább nem adnak? Megjelenik a negyedik lovas?