Önkiképző parlagi lovas

Lovas tüzér öregapám, ha Przemyśl háborús ostroma került szóba, mindenekelőtt a várerődben használt lovait emlegette.

Forrás: PEXELS

Lovas tüzér öregapám, ha Przemyśl háborús ostroma került szóba, mindenekelőtt a várerődben használt lovait emlegette. Nem a legvéresebb ostrom hátborzongató részleteit, nem a szörnyű veszteségeket, az állandó ágyútüzek lélekromboló hatásait és nem az éhhalál mindennapos rémét vagy a vár szomorú feladását. Vagy az ötéves szibériai fogság hajmeresztő részleteit. Nem – a lovak apoteózisát.

A „6 ló – 40 ember”-nek csúfolt marhavagonokban, majd úttalan utakon érkeztek ők „Galícia kulcsába”, a bevehetetlennek hitt, „magyar Verdun”-nek mondott Przemyślbe. A 23. honvédhadosztály a lembergi csata utáni utóvédként fut be utolsóként még az első ostromzár előtt, 1914 szeptemberében. Tábori ütegekkel, hatfogatos, menekülő lőszeres társzekerekkel – s már az úton égnek bele öregapám retinájába a sokkoló dokumentumképek: a járhatatlan utak melletti háborús káosz, elszórt trénfelszerelések, emberi hullák és kidülledt szemű lódögök. És aztán a két legrosszabbul védett és ellátott előtérállás következik, Pod Mazurami és Helicha – végig a 12-es ágyúkkal az előtérállásokban szolgál főtüzérként.

Az erődbe a több százezer ember mellett majd harmincezer ló szorul be – lovaik regénye innentől egy a háborús lovak pusztulásával: a hatalmas és állandó ágyúzások során, a fokozódó és nélkülöző éhezések során.

Az egyik emlékiratban olvasom, s ez már a második körülzárás és ostrom utáni állapot: a Pod Mazurami környékbeli erdőkből kitermelt tűzifát kell a városba szállítani hóban-fagyban, latyakban, s akkoriban, 1914 decemberében kerül sor a przemyśli lovak levágására is. „Nyolcan-tízen, a sovány, kiéhezett emberek alig bírtak elhúzni egy szekeret, amelyen néhány fatörzs hevert. Ugyanannyinak tolni is kellett a járműveket, különösen olvadáskor, amikor tengelyig süppedtek a sárba. Az emberi fogatok húst is szállítottak. Főleg lóhúst, mert más már ebben az időben nem akadt. Megfordult a világ sorsa. Nem a lovak húzták az embereket, hanem az emberek a lovakat, a merev hullákat, amelyek égnek nyújtott lábakkal hevertek a szekereken. Fáradtan, izzadva, kínlódva húzták a szegény emberek a szomorú véget ért paripákat.”

Öregapám a nagyobb testű magyar félvér lovakat tartotta a legjobbaknak, nyugodt, jóindulatú vérmérséklettel, erős csontozattal, bár ha olykor durvább külsejűek és szögletesebb mozgásúak is, ha választani kellene, ezt választaná. Meglepő módon bírták az éhezést is – bár döbbenetes volt a lovak lepusztulási folyamatát végigélni. A lótartás minimuma, elégséges takarmány híján sokszor már a fákat rágták és a kicsírázott trágyát ették. Saját lovaik fogyasztásától még a legyengült tüzérek is idegenkedtek – utolsó bevetésük előtt meleg ételként, gúnyos fricskaként, lólevest kaptak a katonák.

A gyulai 2. ezred 1915. március 17-én kapja az utolsó kitörésre szóló parancsot – Komara, Pod Mazurami, Helicha előtérállásaiból csigalassúsággal, éhesen, rongyosan érkeznek be a városbeli kijelölt gyülekezőhelyre. Másnap hajnalban megkapják a tartalék konzerveket, kétszersültet és 300 éles töltényt (amit a kitöréskor tilos használniuk) – és ebédre lóleves. Délután négykor riadó – eléneklik a Himnuszt és a Szózatot, majd a Zsindelyezik a kaszárnya tetejét. Sötétedéskor a drótakadályok közti keskeny úton rohamozva elérik az orosz állásokat, de olyan ágyú-, géppuska- és gyalogsági tűz fogadja őket, hogy a szuronyroham pár óra alatt összeomlik. A gyulaiak vesztesége 2600 ember és 54 tiszt – „a 23. honvédosztály tehát majdnem megsemmisült”, jelenti a várat pár nap múlva feladó Kusmanek tábornok. Öregapám is hadifogságba kerül – többé már soha nem volt lova.

De nem is volt rá módja – öt év Szibéria után a városban lakott, majd jött az újabb háború és a lovak lassú pusztítása. Őrzött ugyan egy szerény, lapjaira esett vékonyka kis füzetet a ló dicsőségéről és lovaglásának művészetéről – a címlapon egy naivan megrajzolt, feszes tartású lovas lépdel, huszárcsákóban, mentében, de peckesen. Ő az „önkiképző magyar parlagi lovas”. Ezt őrizte valamely láda mélyén (ahogy M 1904-es lovassági kardját a padlás gerendája mögé dugva). Azt a könyvet Jobbágyi Kaszap János írta: „A parlagi lovas önmaga általi gyors kiképzése, tapasztalaton alapult elvek szerint 15 ábrával”. Az 1865-ben kiadott füzetecske a lovas kiképzéséről és a ló vezetéséről szól (a szakértők szerint a nem éppen klasszikus elveket és módszereket valló és követő francia Baucher hatása érződik a munkán); rövid fejezetekben tárgyalva az ügetés és vágtatás önállóan is megtanulható módozatait. Zabláról, nyergelésről és a rendszeres oktatás szükségességéről. Ló és lovas megrendítő kapcsolatáról és a magyar lovasszellem nagyszerűségéről. Végül is, azt hiszem, öregapánk azért őrizgette a füzetlapokat, mert lovas tüzérként mintha neki szólt volna. És amit a régi magyar királyi huszár ezredes, a 17. huszárezred megszervezője ígért, azt maradéktalanul beteljesítette. Ezt írta a mű céljáról: „Minden hosszadalmas és untató taglalásokat, melyek az érthetőséget csak nehezítik, mellőzvén, ezen rövid előadásim által minden még ki nem képzett parlagi lovastársaimnak csak használni kívánván, becses részvétükbe ajánlom. Kaszap János régi huszár, parlagi lovas.” (Franciául ’campagne’, mező, harcmező, parlag – a parlagi lovas a „bárdolatlan”, „paraszti” lovast jelenti, szemben a jól kiképzett ’úri’, ’városi’ lovassal.)

És öregapánknak nem volt módja lovat tartani azért sem, mert ami a második háború után a hatvanas évek közepéig történik a hazai lovaskultúrával és lóállománnyal, azt ő egyáltalán nem tolerálta. Mert már nem a Przemyślben pár hónap alatt elpusztult és levágott tizenhatezer lóról beszélünk; itt decembertől márciusig napi 7-800 lovat taglóznak le vagy öt vágóponton. (A vár feladásakor mindössze 4311-et számlált a lóállomány.) Nem, egészen más adatokról van szó – elolvastam Végh Alpár Sándor megrendítő könyvét, Volt egyszer egy lovasnemzet a címe. Ott a magyar lovaskultúra folyamatos pusztulása mellett egészen brutális adatok szerepelnek. A második világháborút követően, különösen az erőszakos téeszesítések során „vágóhídra küldtek, olasz kupecek kezére adtak, a néppel föletettek és számos más gyalázattal elpusztítottak hatszázezer lovat. Számon kérte-e bárki azt a hatszázezret? Van-e emlékműve a magyar lovak vértanúságának?” Csöndesen mondhatnánk a megdöbbentően súlyos kérdésre: talán Huszárik Zoltán 19 perces elementáris filmje, az Elégia az egyedül komolyan vehető mementó.

Öregapám utolsó családi szüretei a gyerekkor felhőtlen idejére esnek. Takács sógor Máriafalván megmaradt Manci nevű lova húzta az alföldi szekéren a szőlővel teli kádakat a Kenyérsütő utcába. Minden szegénysége mellett idilli volt a kép. Aztán eltűnt a szőlőskert is, a Nagy-Ökörjárás dűlőbeli szőlőit is bekebelezte a téesz, és az időben felszívódott Takács sógor utolsó lova is.

(Borítókép: Illusztráció. Forrás: PEXELS)