Öregapám a nagyobb testű magyar félvér lovakat tartotta a legjobbaknak, nyugodt, jóindulatú vérmérséklettel, erős csontozattal, bár ha olykor durvább külsejűek és szögletesebb mozgásúak is, ha választani kellene, ezt választaná. Meglepő módon bírták az éhezést is – bár döbbenetes volt a lovak lepusztulási folyamatát végigélni. A lótartás minimuma, elégséges takarmány híján sokszor már a fákat rágták és a kicsírázott trágyát ették. Saját lovaik fogyasztásától még a legyengült tüzérek is idegenkedtek – utolsó bevetésük előtt meleg ételként, gúnyos fricskaként, lólevest kaptak a katonák.
A gyulai 2. ezred 1915. március 17-én kapja az utolsó kitörésre szóló parancsot – Komara, Pod Mazurami, Helicha előtérállásaiból csigalassúsággal, éhesen, rongyosan érkeznek be a városbeli kijelölt gyülekezőhelyre. Másnap hajnalban megkapják a tartalék konzerveket, kétszersültet és 300 éles töltényt (amit a kitöréskor tilos használniuk) – és ebédre lóleves. Délután négykor riadó – eléneklik a Himnuszt és a Szózatot, majd a Zsindelyezik a kaszárnya tetejét. Sötétedéskor a drótakadályok közti keskeny úton rohamozva elérik az orosz állásokat, de olyan ágyú-, géppuska- és gyalogsági tűz fogadja őket, hogy a szuronyroham pár óra alatt összeomlik. A gyulaiak vesztesége 2600 ember és 54 tiszt – „a 23. honvédosztály tehát majdnem megsemmisült”, jelenti a várat pár nap múlva feladó Kusmanek tábornok. Öregapám is hadifogságba kerül – többé már soha nem volt lova.
De nem is volt rá módja – öt év Szibéria után a városban lakott, majd jött az újabb háború és a lovak lassú pusztítása. Őrzött ugyan egy szerény, lapjaira esett vékonyka kis füzetet a ló dicsőségéről és lovaglásának művészetéről – a címlapon egy naivan megrajzolt, feszes tartású lovas lépdel, huszárcsákóban, mentében, de peckesen. Ő az „önkiképző magyar parlagi lovas”. Ezt őrizte valamely láda mélyén (ahogy M 1904-es lovassági kardját a padlás gerendája mögé dugva). Azt a könyvet Jobbágyi Kaszap János írta: „A parlagi lovas önmaga általi gyors kiképzése, tapasztalaton alapult elvek szerint 15 ábrával”. Az 1865-ben kiadott füzetecske a lovas kiképzéséről és a ló vezetéséről szól (a szakértők szerint a nem éppen klasszikus elveket és módszereket valló és követő francia Baucher hatása érződik a munkán); rövid fejezetekben tárgyalva az ügetés és vágtatás önállóan is megtanulható módozatait. Zabláról, nyergelésről és a rendszeres oktatás szükségességéről. Ló és lovas megrendítő kapcsolatáról és a magyar lovasszellem nagyszerűségéről. Végül is, azt hiszem, öregapánk azért őrizgette a füzetlapokat, mert lovas tüzérként mintha neki szólt volna. És amit a régi magyar királyi huszár ezredes, a 17. huszárezred megszervezője ígért, azt maradéktalanul beteljesítette. Ezt írta a mű céljáról: „Minden hosszadalmas és untató taglalásokat, melyek az érthetőséget csak nehezítik, mellőzvén, ezen rövid előadásim által minden még ki nem képzett parlagi lovastársaimnak csak használni kívánván, becses részvétükbe ajánlom. Kaszap János régi huszár, parlagi lovas.” (Franciául ’campagne’, mező, harcmező, parlag – a parlagi lovas a „bárdolatlan”, „paraszti” lovast jelenti, szemben a jól kiképzett ’úri’, ’városi’ lovassal.)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!