Vesztes győzelmek

Túl vagyunk az első világháború vége, sőt a békekötés századik évfordulóján is, a téma még mindig erősen jelen van a magyar médiában.

A független Montenegró hívei tüntetnek Cetinjében, az egykori királyi székhelyen a 2020-as par- lamenti választások után Fotó: Getty Images

A független Montenegró hívei tüntetnek Cetinjében, az egykori királyi székhelyen a 2020-as parlamenti választások után
Fotó: Getty Images

Miklós 1860-tól uralkodott, és Ausztria-Magyarországtól való féltében Olaszországra és Oroszországra támaszkodott. Ezt dinasztikus házasságokkal is próbálta megerősíteni olasz, orosz, szerb irányban. Szentpétervár Miklós szolgálatait nagyon megbecsülte, területéről ugyanis egyaránt lehetett fegyveres akciókat indítani az orosz–szerb terjeszkedési politika útjában álló Monarchia és a haldokló, de még mindig szívós török birodalom ellen.

Montenegró pénzbeli támogatása állandó tétel volt a cári birodalom költségvetésében, kicsiny, de harci morálját tekintve példás hadseregét orosz tisztek képezték ki. Miklós szófogadóan, de a maga hasznát is szem előtt tartva, elsőként üzent hadat a törököknek az első balkáni háborúban, amelynek eredményeképpen jelentősen megnövelte területét. A közös délszláv állam létrehozásának ideáját is felkarolta, mert a Balkán legpatinásabb uralkodócsaládjának sarjaként az egyesítést saját jogara alatt képzelte el.

Amikor azonban 1903-ban a trónról és az életből is sikerült eltávolítani az Ausztria-barát szerb uralkodót, Oroszország inkább Szerbiát kezdte pártfogolni. Bizonyára azért, mert annak középhatalommá válásától remélte a Monarchia balkáni terjeszkedésének megállítását. E célból gazdaságilag is erősíteni kívánta, erre pedig mi sem volt alkalmasabb, mint hogy Montenegró beolvasztásával Szerbia – és persze Oroszország is – kijáratot kapjon az Adriára. Ezért már az első világháború kitörése előtt nyomást gyakorolt Miklós királyra Szerbiával közös állam létesítésére.

Ennek Montenegrón belül is voltak hívei. Egy időre mégis lekerült a napirendről a háború kitörése miatt, amelybe Montenegró Szerbia, vagyis a nyugati szövetségesek oldalán lépett be. Az osztrák–magyar megszállás azonban 1916-ban különbéke kötésére kényszerítette. A király elmenekült az országból, de erősen bízott abban, hogy a győztesek az újrarendezéskor méltányolják majd az áldozatot, amelyet Montenegró a központi hatalmak leveréséért hozott: húszezer katonája, az összes behívott csaknem fele odaveszett.

Nem így lett. Míg a franciák a szétvert szerb hadsereget „feltáplálták”, és újra csatasorba állították, Miklóst büntették, mert túl hamar kapitulált. Nem engedték a győztesek asztalához, házi őrizetben tartották mindaddig, amíg odahaza illegitim nemzetgyűlés meg nem szavazta Montenegró csatlakozását a közös délszláv államhoz.

Miklós király, miután a franciákban keservesen csalódott, Wilsonba helyezte bizalmát, mint oly sokan mások (például mi, magyarok is). Az amerikai elnökhöz intézett levelében kifakadt, hogy országának éppen annyi joga van arra, hogy megújítsa államiságát, mint Belgiumnak vagy Szerbiának, amely jogot – figyelmeztette Wilsont – személyesen szavatolta neki az Amerikai Egyesült Államok nevében, a többi szövetséges nagyhatalommal egyetemben. A nagyhatalmi érdekek azonban mást diktáltak, legalábbis Franciaország, amely a „ringből” idő előtt kiszálló Oroszország szerepét is átvette Európa átrendezésében. Nagy-Britannia ekkor még kevéssé volt érdekelt Szerbia vagy akár Montenegró sorsában. Az USA pedig, miután a népek önrendelkezési jogát megcsillantotta a vesztesek idegen uralom alá került népessége előtt, mit sem törődve annak végrehajtásával, visszavonult. Miklós országa 2006-ban állította vissza függetlenségét, nem számítva egy rövid időszakot a második világháború idején, amikor átmenetileg a fasiszta Olaszország segítette ahhoz hozzá.

Ez a függetlenség ma megint veszélyben van. A „trónkövetelő” ismét Szerbia Oroszországgal a háta mögött, az ellenoldalon az USA és a neki már csak asszisztáló Európa áll. Vagyis minden úgy van, mint régen, csak kicsit másképpen.