Álmatlan éjszakák

A Törökország és az Európai Unió közti múlt heti ankarai tárgyalás csak szófagate-ként vonul be a történelemkönyvekbe: tudjátok, ez az a csúcs, amikor a bizottság elnöknőjének csak a kanapén jutott hely. Erdoğannak ez a találata mindent vitt. Ezentúl meg voltak a fontosabb dolgok, amelyekről szinte senki sem beszél.

Erdoğan török elnök imádkozik a mecsetté visszaalakított isztambuli Hagia Szophia székesegy- házban 2020 júliusában. Magához ragadta a kezdeményezést Fotó: Handout Forrás: Getty Images

Nekünk is meg kell állnunk pár szóra a szófagate-nél, ugyanis akkora visszhangot kapott, mintha megindultak volna a török csapatok Európa központja felé. Recep Tayyip Erdoğannak megint csak sikerült helyére tennie az európai szervezetet olyannyira, hogy annak anekdotagyűjteményben lenne a helye. Tettével épített a különböző európai vezetők közti rivalizálásra, de a protokollszabályok messzemenő tiszteletben tartásával: az ülésrendről előzetesen a török fél egyeztetett az EU illetékeseivel, ők sem láttak semmi kivetnivalót ebben. Az Európai Tanács elnöke – Charles­ Michel –, aki a 27 tagú szervezet állam- és kormányfőit jeleníti meg, előrébb sorolandó a rangsorban, mint a „kormányfő”, a bizottság vezetője, Ursula von der Leyen. Nem arról volt szó, hogy Von der Leyen asszony ne kapott volna helyet, pár bizonytalan pillanat után le is ült a kanapéra, szemben a török külügyminiszterrel.

Külön téma Charles Michel viselkedése. Erdoğan pszichológusnak is kiváló, vagy legalábbis pontos értesüléseket kapott a tárgyaló fél jelleméről. Viszonylag közepes nagyságúnak számító ország, a 11 milliós Belgium miniszterelnökeként ugrott ilyen nagyot az EU élére. Az unió vezető tisztségviselői kiválasztásakor a Berlin–Párizs-tengely előszeretettel nyúl a kisebb tagállamok volt vezetőihez

– mint a Benelux államok vagy Portugália –, mert azok nagyon jól irányíthatók, és elvégre „a mi kutyánk kölyke”. Ha végignézzük, a megválasztottak listáján nem találunk olyan jelöltet, aki karrierjében akár csak csekély mértékben is eltért volna az unió fő csapásvonalától.

Charles Michel is ilyen. Hálával tartozik az őt ebbe a pozícióba juttatóknak, és feladatának minden részletében igyekszik is megfelelni. Főként azonban szeretne megbecsült nemzetközi vezetővé válni, mert ugye ez pár polccal fentebb van, mint a belga kormányfőség. Az Európai Tanács­ elnökeként tisztelet illeti meg, hiszen 27 európai ország nevében tárgyal. Hát persze, hogy gondolkodás nélkül elfogadta a neki kínált kiemelt ülőhelyet még egy máskor diktátornak emlegetett politikustól is, mert neki ez jár. Michelt a napokban közzétett nyilatkozata szerint a szófagate óta álmatlan éjszakák gyötrik. Annyira gyötörte a lelkiismerete, hogy végül bocsánatot kért a bizottsági elnök asszonytól. Ha pillanatok alatt átlátja a helyzetet, akár a maga és az egész EU számára kedvező fordulatot vett volna a szituáció.

Ám ehhez éles ész kell. Előzőleg már láthatta, hogy a két EU-s vezetőnek nem jut hely a kihelyezett ülőalkalmatosságokon. Ekkor kellett volna gálánsan felajánlania a helyét a hölgynek, esetleg maga is a díványon foglal helyet. Így Erdoğanra rácsapódott volna a maga által felállított csapda. A török elnök jól kiszámította, hogy mit fog lépni Charles­ Michel, aki saját nagyságát legyezgetve kihagyott pár pillanatra.

Erdoğan török elnök imádkozik a mecsetté visszaalakított isztambuli Hagia Szophia székesegy-
házban 2020 júliusában. Magához ragadta a kezdeményezést
Fotó: Getty Images

A másik áttételes üzenet, amely a szófagate mögött van, az a nők jogainak eltérő megítélése a nyugati és a keleti kultúrában. A tárgyalások napirendjén volt Törökország hetekkel ezelőtti kilépése az isztambuli egyezményből. Mint Ursula von der Leyen a megbeszélés után elmondta, ezt is felvetette a tárgyalásokon. De előzőleg Erdoğan finoman szólva éreztette, hogy mit gondol a nőkről: ők csak a férfiak után következhetnek. Ha valaki ennek az ellenkezőjéről próbálna meggyőzni egy közel-keleti férfit, annak igencsak fel kell kötnie a szoknyáját. A nemzetközi megállapodást 2011-ben fogadták el Isztambulban, innen ered a szerződés neve, 2014-ben lépett hatályba. A házigazda nagy felbuzdulásában elsőként írta alá az egyezményt anélkül, hogy átgondolta volna, mi van a háttérben. Tíz éve a fő szöveggel – amely a házastársi bántalmazással, nemi erőszakkal szemben foglalt állást, büntethetővé tette ezeket a bűncselekményeket, elítélte a fiatal lányok nemi szerveinek csonkítását – szinte minden résztvevő egyetértett. Ám emellett a határozat a genderideológia terjesztésének és a homoszexuális-pártiságnak ágyazott meg, de ezt egyes korábban csatlakozott államok csak megkésve fedezték fel. Lengyelország után március végén Törökország is felmondta az egyezményt. Nyilván ezt aggodalommal követi az ­Európai Unió, és kiváló apropót ad az emberi jogok számonkérésére Ankarától. Hazánk nem is ratifikálta az isztambuli egyezményt, mondván, nálunk a büntető törvénykönyvben rögzítve van az adott cselekmények büntethetősége.

A török–EU-tárgyalások Von der Leyen szerint nyitottak és – ami a legfontosabb – őszinték voltak. Ez a diplomácia nyelvéről magyarra lefordítva azt jelenti, hogy ismertették a véleménykülönbségeket, amelyekben fikarcnyit sem közeledtek az álláspontok. A korábban tapasztaltakhoz képest a brüsszeli képviselők azt is rögzítették: Ankarában felismerték, hogy nekik sem mindegy, miként áll az uniós kapcsolat.

Ebben az évben a nemzetközi kapcsolatokat illetően másodszor fut lyukra Brüsszel. Josep Borrell-lel, a külügyekért felelős vezetővel bántak el Moszkvában, Szergej Lavrov orosz külügyér úgy mozgatta, mint egy marionettbábut. Ráadásul a fejére is olvasta, hogy nem kellene itt játszania az „arrogáns európait”. Borrell fülét-farkát behúzva távozott az orosz fővárosból, ahonnan azt az üzenetet hozta, hogy Putyin­ nem akar az Európai Unióval tárgyalni.

A múlt heti ankarai út sem kerül az európai diplomácia arany oldalaira.

Az EU párosának fő feladata az lett volna, hogy kezdjenek megbeszéléseket az unió és Törökország között a menekültválságról 2016-ban kötött megállapodás megújításáról. De már előzetesen Erdoğan kikötötte, hogy az újratárgyalásért ő kereskedelmi előnyöket kér. Brüsszel részéről felvetették, hogy az EU-nak nem lenne ellenére, ha esetleg „liberalizálnák a vámszabályokat Törökországgal”. A közel négymillió szír menekült visszatartásáért Ankara az eddig kapott hatmilliárd eurónál többet vár el három évre.

A tárgyalásokon a törököknek ugyanaz az adujuk, mint öt évvel ezelőtt: ha nem fogadják el a feltételeiket, akkor rászabadítják Európára a menekültek millióit.

Még néhány tárgyalási forduló biztosan lesz, amíg meg nem állapodnak. A fő, hogy legalább most már egyezkednek a fagyos viszony után. Erdoğant ismerve korántsem kizárt, hogy a következő megbeszélésre is készül valami tréfával. De hát mit tehetne egy ennyire kiszolgáltatott tárgyalópartner, mint az Európai Unió? Zsörtölődik egy kicsit, aztán mosolyogva eltűri.