Leharcolt zsepi

Dolgok, amelyekről egy évvel ezelőtt még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy valaha hiányozni fognak.

Közepesen idegesítő, rég nem látott ismerősök puszival köszöntése. Véletlenül átkapcsolt, majd néhány másodperc után otthagyott élő sportközvetítések egy eseménytelen vasárnap délután. Tejszínnel épp hogy megiható rossz kávék és túlvizezett fröccsök random kocsmákban. Határrevíziós aláírásokat gyűjtő, feszülten optimista tekintetek belvárosi aluljárókban. Hullafáradtan hazaérkezni egy buliból, ahová igazából el sem akartam menni. Nagyon várni egy mozipremiert, és még nagyobbat csalódni benne, majd szenvedélyes vitába keveredni az elbaltázott történetvezetésről, béna logikai csavarokról a filmes kollégákkal. Hosszú várakozás a heringként összezsúfolódó, lökdösődő, izzadt emberek között egy fesztivál nagyszínpada előtt.

Dolgok, amelyekről egy évvel ezelőtt még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy valaha hiányozni fognak.

Pedig amúgy jól vagyok, nem panaszkodom. Annyira.

Szerényi Gábor rajza

Szorongás, bizonytalanság, időnként felcsattanó indulatok – a pszichés stabilitás megőrzése azért olykor kihívás tud lenni mindenki számára. Túl kevés az információ, vagy éppen túl sok, és egymásnak ellentmondó. Nem segít, hogy a nyilatkozó szakértő a „neve elhallgatását kéri”, hogy az egyik orvos ezt mondja, a másik azt. Vége lesz hamarosan, nem lesz vége soha. Hogy a védettséggel még nem rendelkező emberek sokszor érezhetik azt, hogy csakis önmagukra vigyázhatnak, más fix, hogy nem fog rájuk, mert mindenkinek baromira elege van már a szabályok betartásából, az önmegtartóztatásból, a vigyázásból, az eseménytelenségből. A várakozásból. Nekem kell kikerülni a maszkot nem viselőket az utcán, és csak remélhetem, hogy a futár, aki az állára húzott maszkban, lihegve ér fel a harmadikra, nem jár hetvenfős illegális házibulikba.

Pár hét, és vége lesz. Majd nyáron kiszabadulunk. A második hullám után jobb lesz. Na jó, idén nem lesz karácsony, de tavaszra kinyílik a világ. Még pár hónap… Még pár hét…

A világjárvány bedobott minket a hideg vízbe, ahogy a békát szokás, és lassú tűzön melegíti a lábast: nem vesszük észre, hogy megfőttünk, kiégtünk az egy éve tartó bizonytalanságban. A stresszel megküzdést ráadásul súlyosbítja, ha úgy érezzük, sem irányítani, sem megjósolni nem tudjuk az eseményeket.

Ilyenkor ugyanis testileg és mentálisan is folyamatos készenléti állapotban vagyunk, amelyben nincs megnyugvás, ez pedig ennyi idő után egyre inkább kimeríti tartalékainkat.

Tudósok szerint a magány evolúciós jel, amely azt mondja nekünk, hogy valami nem stimmel a társadalmi környezetünkkel, ezért gyorsan tennünk kell valamit ellene. Ez persze kifejezetten nagy kihívás jelenleg, mégis fontos ráébredni, kire tudunk számítani, és hogy ránk mennyire lehet számítani, milyen emberek vagyunk a bajban. Kéretlen-kelletlen rá lettünk lökve egyfajta önismereti útra, amire nem voltunk felkészülve, hiszen hozzászoktunk, hogy minden, ami körülvesz minket, az jár nekünk, és állandó. Nem kell különösebben küzdenünk érte. Ha viszont a minimális mozgásterünkben megtesszük a tőlünk telhetőt egymásért, rájövünk, hogy nem vagyunk teljesen tehetetlenek.

Kínos első randik. Kényszeredetten smúzolni és nevetni egy céges partin vagy családi összejövetelen valaki viccén, majd meginni egy felest, amelyet rám erőltettek. Sajnos nincs szabad asztalunk!

Tarháló jogvédők a Corvin közben, akik zsebében ott lapul a kártyalehúzó, ha netalán azzal próbálnánk őket lerázni, hogy nincs nálunk készpénz. Szerelmi háromszögek kelletlen megfigyelése a baráti körben vagy munkahelyen. Verekedés a szikkadt pogácsáért kiállításmegnyitón. Az ablak nélküli konyhában tömörülő társaság. Bulinegyed szombat este, Balaton-part július végén. Tömeg a piacon. Elhúzódó megbeszélések, amelyek simán lezavarhatóak lettek volna e-mailen. Van egy zsepid? Van, kicsit leharcolt, de nagyjából tiszta, kell? Kell.