Közepesen idegesítő, rég nem látott ismerősök puszival köszöntése. Véletlenül átkapcsolt, majd néhány másodperc után otthagyott élő sportközvetítések egy eseménytelen vasárnap délután. Tejszínnel épp hogy megiható rossz kávék és túlvizezett fröccsök random kocsmákban. Határrevíziós aláírásokat gyűjtő, feszülten optimista tekintetek belvárosi aluljárókban. Hullafáradtan hazaérkezni egy buliból, ahová igazából el sem akartam menni. Nagyon várni egy mozipremiert, és még nagyobbat csalódni benne, majd szenvedélyes vitába keveredni az elbaltázott történetvezetésről, béna logikai csavarokról a filmes kollégákkal. Hosszú várakozás a heringként összezsúfolódó, lökdösődő, izzadt emberek között egy fesztivál nagyszínpada előtt.
Dolgok, amelyekről egy évvel ezelőtt még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy valaha hiányozni fognak.
Pedig amúgy jól vagyok, nem panaszkodom. Annyira.
Szorongás, bizonytalanság, időnként felcsattanó indulatok – a pszichés stabilitás megőrzése azért olykor kihívás tud lenni mindenki számára. Túl kevés az információ, vagy éppen túl sok, és egymásnak ellentmondó. Nem segít, hogy a nyilatkozó szakértő a „neve elhallgatását kéri”, hogy az egyik orvos ezt mondja, a másik azt. Vége lesz hamarosan, nem lesz vége soha. Hogy a védettséggel még nem rendelkező emberek sokszor érezhetik azt, hogy csakis önmagukra vigyázhatnak, más fix, hogy nem fog rájuk, mert mindenkinek baromira elege van már a szabályok betartásából, az önmegtartóztatásból, a vigyázásból, az eseménytelenségből. A várakozásból. Nekem kell kikerülni a maszkot nem viselőket az utcán, és csak remélhetem, hogy a futár, aki az állára húzott maszkban, lihegve ér fel a harmadikra, nem jár hetvenfős illegális házibulikba.
Pár hét, és vége lesz. Majd nyáron kiszabadulunk. A második hullám után jobb lesz. Na jó, idén nem lesz karácsony, de tavaszra kinyílik a világ. Még pár hónap… Még pár hét…
A világjárvány bedobott minket a hideg vízbe, ahogy a békát szokás, és lassú tűzön melegíti a lábast: nem vesszük észre, hogy megfőttünk, kiégtünk az egy éve tartó bizonytalanságban. A stresszel megküzdést ráadásul súlyosbítja, ha úgy érezzük, sem irányítani, sem megjósolni nem tudjuk az eseményeket.
Ilyenkor ugyanis testileg és mentálisan is folyamatos készenléti állapotban vagyunk, amelyben nincs megnyugvás, ez pedig ennyi idő után egyre inkább kimeríti tartalékainkat.
