Rezeda Kázmér utazásai – A Kriziában

Rezeda Kázmér mindig is tudta, hogy muszáj lenniük megmagyarázhatatlan dolgoknak. Mint például az operett.

Szerényi Gábor rajza

Rezeda Kázmérnak meghívása volt, ebédre szóló. Át Pestre.

Rezeda Kázmér nem szeretett átjárni Pestre egyfelől, s nem szeretett ismeretlen éttermekbe menni másfelől. Öreg kutya volt már Rezeda Kázmér, aki nem tanul új trükköket, ahogy szokták mondani, már persze azok, akik szeretik az élet dolgait efféle bölcsességekkel megmagyarázni.

Pestre sohasem szeretett átjárni Rezeda Kázmér. Már kamaszként azt érezte, ha letette a nyolcas busz a Március 15. téren, a Mátyás Pincével szemközt (játszik: ifj. Déki Lakatos Sándor és zenekara), hogy az Astoriáig még csak-csak, de onnan valami más kezdődik. Ott véget ér a Megye, s kezdődik Mordor. Egyszer például valamelyik évfolyamtársa házibulit tartott a Hevesi Sándor téren, és Rezeda Kázmér hajnali fél hat felé próbált hazajutni valahogy, ám meglehetősen tanácstalanul álldogált valamelyik megállóban, és ebben az amúgy is nehéz lélektani pillanatban odalépett hozzá egy olyan tizennégy éves forma cigánygyerek, aki a következő kérdéssel hozakodott elő:

– Helósziafigyejjémá! Melyikpirigecógangóakeletipúhó?

Rezeda Kázmér nagyon megrémült, és félig öntudatlanul visszakérdezett, hogy: tessék?

És megismétlődött minden, csak „helósziafigyejjémá” nélkül.

Rezeda Kázmér most rémült meg igazán, és beigazolódva látta régi sejtelmét, amely szerint a Duna ezen oldala igazából egy másik ország, s az Astorián túli területek végképp. S nagyon sokára aztán sikerült kibogozni a közlő szándékát s kérdésének lényegét, amely szerint: Melyik piri gecó (piros g…i, vagyis trolibusz) gangó (megy) a keletipúhó (a Keleti pályaudvarhoz).

Szerényi Gábor rajza

– Fogalmam sincs… – válaszolta Rezeda Kázmér, és nem hazudott.

De attól fogva, hacsak tehette, maradt Budán. S megerősödött benne Márai tétele, amely szerint „Budán lakni világnézet”.

Éttermekből (kocsmákból, talponállókból, kis- és zöldvendéglőkből, kifőzdékből és buffetekből) megvolt neki a határozott, bejáratott, szűk és szigorúan zárt köre. Ebbe a körbe pedig nem tartozott bele a Krizia étterem a hatodik kerületi Mozsár utcában. Ráadásul, amikor megkapta a meghívó fél esemesét a helyszínről és a címről, abban az szerepelt, hogy Krízis étterem (nyilván elütés), de Rezeda Kázmér hittel hitte, hogy azt az éttermet tényleg krízisnek hívják, ott, valahol a „hatker” mélyén, akkor meg nyilván olyan „modern” hely lehet, ahol rosszul főznek, de legalább drágán.

Aztán megnyugodott, amikor kiguglizta a helyet, s kiderült, hogy nem Krízis, hanem Krizia, s hogy a Mozsár utca sincs olyan nagyon messze. S ment aztán Rezeda Kázmér, nyári délidőben, végig a Mozsár utcán, s kiderült, hogy ott van az Operett „hátamöge”, s egy csilingelő női hang gyakorolt éppen, hogyaszongya „Mauzi! Te tiszta hófehér kisegér, kisegér, cincogjuk át, cincicin, cincicin, az éjszakát, hopp, dododó!”, és Rezeda Kázmér eltöprengett kicsit régi mániáján, az operetten, ami a Monarchia kizárólagos tulajdona, mint Amerikáé a musical, s vajon a néplélekből következik-e, hogy miközben omlik ránk a világunk, s szalad ki alólunk a haza, s eltűnik mindenünk, aközben mi beugrunk a nagybőgőbe, hogy ott összefussunk Hajmási Péter és Hajmási Pál urakkal...

Aztán belépett a Kriziába. Illetve lelépett, mert a Krizia odalent volt, néhány lépcsőfoknyira a járdaszinttől. S a Kriziában olyan kicsike Toscana van.

Rezeda Kázmér azonnal megbarátkozott a hellyel, s megbabonázva nézte a polcokon álldigáló borospalackokat. Volt ott Maurizio Zanella és Ornellaia, Negromannared Zinfandel és Barolo és Barbaresco, s hogy a magyar borokat ki ne felejtsük, hát volt a Dúzsi kékfrankos rozéja és a Konyári Loliense-je, méghozzá 2016-os, és volt Sauska 7-es cuvée-je, és Gizella furmint, továbbá 2017-es Ikon – s ezek csak azok a tételek, melyeket Rezeda Kázmér hirtelen megjegyzett magának.

Na most a főúr pedig olyan régi vágású főúr, mint mondjuk István a Tabáni Gösserben, vagyis van neki modora, tartása, személyisége, udvarias, de nem bizalmaskodó vagy tolakodó, a kis­ujjában van a szakma – egyszóval olyasféle, aki még Krúdy világából felejtődött itt valahogyan.

– Ez a hetünk őfelsége a szarvasgomba jegyében telik – mondta a főúr, és letette Rezeda Kázmér elé a szarvasgomba-ajánlatot. Rezeda Kázmér nem rajongott különösebben a szarvasgombáért, ellenben rajongva szerette mondogatni, hogy „tartufo”, s nagyon alaposan áttanulmányozta a felhozatalt. Lehetett enni kérem olyat, hogy tagliolini al tartufo, vagyis házi metélt sajtfondüvel és szarvasgombával, valamint risotto al tartufót is, továbbá volt az, hogy branzino gratino al tartufo fresco, ami a gratinírozott farkassügérfilé friss szarvasgombával, és ezt tudták fileto di vitellóval, tehát borjúszűzérmékkel is.

Rezeda Kázmér ez utóbbit kérte, és felséges volt.

Ezt követően evett még Rezeda Kázmér vargányagomba-levest tésztakalapban, meg egy borjúszűzérméket vargányával és polentával – ez utóbbi a puliszka előkelő neve, vagyis amikor a Kovácsék egy napon Kováchra előkelősítenek. Desszertnek crème brûlée-t kért Rezeda Kázmér, kicsike Grand Marnier-vel, és aztán csak pihegett, mint egy kimerült galambfióka, és bármit odaadott volna egy pohár furmintért, de hát kocsival volt, így vizet ivott, éppen ezért elhatározta, hogy vissza kell térnie ide egy békés vacsorára is, asszonyával, s akkor bele-belekap majd a borlap kínálatába is, és biztos volt benne, hogy a főúr értő módon fogja kalauzolni majd ebben is.

– Minden jó a Kriziában – nyugtázta magában Rezeda Kázmér, s ahogy baktatott visszafelé a Mozsár utcában, még elkísérte egy női hang, hogy aszongya:

„Ki a ki a donna, dini-dani donna, ugye-ugye csak-csak ééén, ki a ki a legszebb, ki akiért reszket, valamennyi férfi, csak-csak ééén…”

Hát persze. Rezeda Kázmér mindig is tudta, hogy muszáj lenniük megmagyarázhatatlan dolgoknak. Mint például az operett…