Nem igazán szoktam szólóhangszeres lemezeket hallgatni – szeretem, ha sok a hang egymás hegyén-hátán, szeretem a sűrű, masszaszerű atmoszférát, amelyet egy zenekar nyújthat, ha akar. Nem mintha egy zongora, egy orgona, egy hegedű, egy doromb vagy akár maga az emberi hang ne tudná magával ragadó hangfürdőben részesíteni a kellőképp nyitott hallgatót, elvégre a zene végtelen. Azt hiszem, mégis kevesen vagyunk fölkészülve arra a zenei utazásra, amelyet, mondjuk, egy teljes lemeznyi magányos nagybőgő nyújt hallójáratunknak és lelkünknek – pedig Pengő Csaba Circles című albumán pontosan ez történik.
Jó, nem teljesen, ugyanis a 11 tételből négyben Bögöthy Ádámmal együtt pengetik-húzzák a világ egyik legmagányosabb hangszerét – a bőgős ugyebár az a zenész, aki mindig egyedül megy haza a koncert után, mert kétembernyi instrumentumával nem fér el a többiek mellett a taxiban, legalábbis az amerikai dzsessz hőskorából ismert történetek szerint.
Ám a gyomorsimogató basszushangokhoz minden kapcsolódó anekdota nélkül is könnyen társítjuk a végállapotokon és határhelyzeteken való magányos tűnődés érzetét. Ha például nagy ritkán föltesszük magunknak a kérdést, milyen hangja lehetett a világ teremtésének, inkább hallunk lelki füleinkkel a születő mindenséget átzengő basszust, mint madárfüttyös tilinkót.
Pengő Csaba játéka és zenéje (mert a zenét is maga szerezte, abszolút szerzői albumról beszélünk) mindazonáltal nem félimprovizatív, kozmikus őskáosz, annál a szerkezetek és a folyamatok sokkal kötöttebbek. De – legalábbis úgy hallik – nem is a kotta ural minden egyes gesztust. Furcsa, ellentmondásos, játékos világ ez, amelyben egyaránt találunk dzsesszes és komolyzenei elemeket meg valami nehezen megfogható, kötetlen hangulatot, amelyet jobb híján kortársnak is lehet mondani. Akad itt pincemély, drámai, meditatív mélázás a Winter Fieldben, de könnyed, táncolható dallamok is az Eastern Europe Expressben – körülbelül ez az album hangulatainak két széle. Hogy fokozzuk a bonyodalmakat, ezek a hangulatok, ahogy a különböző játékstílusok is, egyetlen dalon belül is könnyen előfordulhatnak. Például kedvencemben, a majdnem nyolcperces Sonatában: ahogy indul, abból kijöhetne egy Balanescu Quartet-féle feszült vagy Apocalyptica-féle vérforraló, lábrázós, hergelős reszelés, de Pengő Csaba nyilván nem lenne Pengő Csaba, ha néhány vonással nem úsztatná át az egészet lassú, magányos, fájdalmas, éjjeli töprengésbe. És a hangsúly itt nem a fájdalmon, hanem a töprengésen van.
