időjárás 3°C Andor , András 2022. november 30.
logo

Magányos nagybőgő

2021.09.02. 18:57 2021.09.02. 19:18
Magányos nagybőgő

Nem igazán szoktam szólóhangszeres lemezeket hallgatni – szeretem, ha sok a hang egymás hegyén-hátán, szeretem a sűrű, masszaszerű atmoszférát, amelyet egy zenekar nyújthat, ha akar. Nem mintha egy zongora, egy orgona, egy hegedű, egy doromb vagy akár maga az emberi hang ne tudná magával ragadó hangfürdőben részesíteni a kellőképp nyitott hallgatót, elvégre a zene végtelen. Azt hiszem, mégis kevesen vagyunk fölkészülve arra a zenei utazásra, amelyet, mondjuk, egy teljes lemeznyi magányos nagybőgő nyújt hallójáratunknak és lelkünknek – pedig Pengő Csaba Circles című albumán pontosan ez történik.

Jó, nem teljesen, ugyanis a 11 tételből négyben Bögöthy Ádámmal együtt pengetik-húzzák a világ egyik legmagányosabb hangszerét – a bőgős ugyebár az a zenész, aki mindig egyedül megy haza a koncert után, mert kétembernyi instrumentumával nem fér el a többiek mellett a taxiban, legalábbis az amerikai dzsessz hőskorából ismert történetek szerint.

Ám a gyomorsimogató basszushangokhoz minden kapcsolódó anekdota nélkül is könnyen társítjuk a végállapotokon és határhelyzeteken való magányos tűnődés érzetét. Ha például nagy ritkán föltesszük magunknak a kérdést, milyen hangja lehetett a világ teremtésének, inkább hallunk lelki füleinkkel a születő mindenséget átzengő basszust, mint madárfüttyös tilinkót.

Pengő Csaba játéka és zenéje (mert a zenét is maga szerezte, abszolút szerzői albumról beszélünk) mindazonáltal nem félimprovizatív, kozmikus őskáosz, annál a szerkezetek és a folyamatok sokkal kötöttebbek. De – legalábbis úgy hallik – nem is a kotta ural minden egyes gesztust. Furcsa, ellentmondásos, játékos világ ez, amelyben egyaránt találunk dzsesszes és komolyzenei elemeket meg valami nehezen megfogható, kötetlen hangulatot, amelyet jobb híján kortársnak is lehet mondani. Akad itt pincemély, drámai, meditatív mélázás a Winter Fieldben, de könnyed, táncolható dallamok is az Eastern ­Europe Expressben – körülbelül ez az album hangulatainak két széle. Hogy fokozzuk a bonyodalmakat, ezek a hangulatok, ahogy a különböző játékstílusok is, egyetlen dalon belül is könnyen előfordulhatnak. Például kedvencemben, a majdnem nyolcperces Sonatában: ahogy indul, abból kijöhetne egy Balanescu Quartet-féle feszült vagy Apocalyptica-féle vérforraló, lábrázós, hergelős reszelés, de Pengő Csaba nyilván nem lenne Pengő Csaba, ha néhány vonással nem úsztatná át az egészet lassú, magányos, fájdalmas, éjjeli töprengésbe. És a hangsúly itt nem a fájdalmon, hanem a töprengésen van.

Érdekes, hogy a négy duószerzemény, a Mid­night Mood, az Autumn Rain in the Secret Garden, a The Lake of the Cave, a Rumpus, illetve a Buzz mind rövidebb tétel, afféle kis hangulatocska – a nagyobb gondolatíveket Pengő megtartotta szólói gyönyöröknek. Tény, hogy a lemez különlegességét már megadja a puszta kísérlet: hogyan válhat a szorgalmas és nélkülözhetetlen „háttértáncos” nagybőgőből szólóhangszer? Érdemes muzsikusunknál ez szerencsére nem öncélú és fárasztó virtuózkodást jelent, sokkal inkább kompozíció-, avagy történet-központúságot. Az már a hallgatón áll, hogy mennyire tud részt venni ezekben a történetekben, illetve mennyire fogad el mesélőnek egy magányos nagybőgőt. Az bizonyos, hogy befogadói részről éppoly nyitottságot, kísérletező kedvet és intim élményekre való hajlamot kíván az anyag, mint készítőjétől.

(Pengő Csaba: Circles. Inexhaustible Edi­tions, 2021)

A borítókép illusztráció. Fotó: Pixabay

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.