időjárás 17°C Konstantin 2022. május 21.
logo
Dombi Gábor a zsidó „osztályellenségekről”, az újra útnak induló vagonokról és az emberi helytállásról

Elhurcolva a szeretetotthonból

Ötvös Zoltán
2021.10.30. 15:00
Elhurcolva a szeretetotthonból

A Belügyminisztérium 1951-es közleménye volt az első hivatalos hír arról, hogy az 1948-tól kiépülő rendszer válogatás nélkül lecsap a korábbi politikai-gazdasági elit tagjaira. Dombi Gábor Osztályellenségek című tanulmánykötetéből kiderül, hogy az 1951-ben Budapestről kiűzöttek között nagy számban voltak holokausztot túlélő zsidók. A kötetet a Nemzeti Emlékezet Bizottsága adta ki.

Fotó: Teknős Miklós

A Szabad Nép 1951. június 17-én tette közzé a Belügyminisztérium alábbi közleményét: „1951. május 21-től június 15-ig Budapestről a következő nemkívánatos elemeket telepítették ki: Hat volt herceget, 52 volt grófot, 41 volt bárót, valamint hozzátartozóikat, 10 volt horthysta minisztert, 12 volt horthysta államtitkárt, 85 volt horthysta tábornokot, 324 volt horthysta törzstisztet, 67 volt csendőr- és rendőrtörzstisztet, 30 volt gyártulajdonost, 46 volt bankárt, 53 volt gyárigazgatót, 93 volt nagykereskedőt, 105 volt nagybirtokost, valamint hozzátartozóikat. A kitelepítettek lakásait dolgozók, elsősorban sztahanovista vagy nagycsaládos ipari munkások kapják meg.” 

– Mikor tudta meg, hogy a családja is érintett volt a kitelepítési hullámban?

– Gyerekkoromban nálunk is a „nicht vor dem Kind” szokás járta: komoly dolgokat nem beszéltek meg előttem szüleim. A nagymamám a holokausztot túlélő és családjukat elvesztő barátnőivel társalogva a jelenlétemben gyakran német nyelvre váltott. Az elhurcolt és meggyilkolt rokonok történetével tizenévesen találkoztam. A kitelepítés ügye is így bukkant fel: apám félmondata után kezdtem túrni a családi papírok között, s elő is került az 1951-es kitelepítési végzés. Ő még kisfiú volt, amikor a családnak Mezőberénybe, „kényszerlakhelyre” kellett költöznie, s csak arra emlékezett, hogy először egy ablakát veszített zsinagógában húzták meg magukat. Neki köszönhetem, hogy megszületett a zsidók 1951-es kitelepítésének története: hogy elmesélhessem apámnak és másoknak, milyen irracionális őrület űzött családokat messze Budapesttől. S nagyon örülök annak, hogy a kórházi ágyán, még halála előtt a kezébe vehette a könyvet, amelynek címlapján ő mosolyog rolleres kisfiúként.

– Gyarmati György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának korábbi igazgatója is publikált erről. Mi a különbség a két munka között?

– Gyarmati professzor a rendelkezésre álló történelemstatisztikai, foglalkozásszerkezeti adatokból állította fel tételét tömör tanulmányban, mely szerint a kitelepítettek mintegy húsz százaléka lehetett zsidó. Én elsősorban az Erzsébetvárosból, a pesti zsidóság egyik központi lakóhelyéről kiűzött családok hátterét vizsgáltam részletes élettörténetekkel, de kitérve a budapesti lakáshelyzet kérdéseire és a zsidóság 1945 utáni helyzetének bemutatására is. Kutatási területem elsősorban a pesti, ezen belül az erzsébetvárosi zsidóság története, ugyanis családom hét generációja született, élt a Rumbach és a Dob utca sarkán. Az elemzés nyomán elmondható, hogy a VII. kerületi kitelepítettek pontosan negyven százaléka volt zsidó. Sokaknak újdonság, hogy a kitelepítettek között is voltak zsidók. Könyvem esettanulmányai talán érzékeltetik annak borzalmát, hogy hét évvel a deportálások után a zsidóknak ismét fel kell szállniuk olyan vonatokra, amelyek lakhelyüktől távolra szállítják őket.

Két legyet egy csapásra

– Mi indokolta a kitelepítést? Magyarázható kizárólag a háború utáni lakáshiánnyal?

– Palasik Mária történész idézi Rákosi 1951-es magyarázatát: „A burzsoázia likvidálásához tartozik a kitelepítés. Lehetetlen, hogy a város legdöntőbb részében ezrével lakjanak a régi rendszer elszánt hívei.” A kitelepítettek korfáját vizsgálva (az átlagéletkor hatvan év) vad kijelentés volt, hogy a kitelepítettek „elszánt”, esetleg aktív hívei lettek volna a régi rendnek. Különösen a zsidókra abszurd ez az állítás, hiszen életüket a szovjet hadsereg mentette meg. A „két legyet egy csapásra” jellegű akciót valóban a súlyos lakáshiány motiválta. Budapesten már a háború előtt is nehéz volt lakáshoz jutni. A háború pusztítása és a fővárosba áramlás után ez még nehezebbé vált. 1950-ben felvetődött a nyugdíjasok kiűzése is Budapestről, hogy lakásukat ­fiatalok foglalhassák el. Tény, hogy az akkor még sokkal kisebb főváros 38 ezer épületéből csupán 14 százalék maradt épen; a város 290 ezer lakásából nyolcvanezer megsemmisült vagy súlyosan megsérült. A kitelepítési listákra eredetileg 6644 család (17 350 fő) került fel, közülük a véghatározatot 5893 család (15 037 fő) vette át, ugyanis voltak, akik közben vidékre költöztek vagy elhunytak. Végül 5182 családot (12 704 főt) telepítettek ki. A határozatot átvevő, ám ki nem telepített 2333 embernek sikerült mentesítést szereznie.

– Sok jó szándékú ember mozdult meg a kitelepítésre jelöltek érdekében, akik között Márkus László, Mezey Mária és az Állami Áruház című agitprop film rendezője, Gertler Viktor családja is szerepelt. Mennyire volt eredményes ez a fellépés?

– A mentesítettek mintegy 16 százaléka azért menekült meg, mert vagy tévedésen alapult a véghatározat, vagy azért, mert a rendszer számára fontos, szakmailag nélkülözhetetlen embereket ért utol a végzés. Az ismertebb esetek

– az ünnepelt színésznő, Honthy Hanna volt autókereskedő férjét mégsem zárhatták vidéki istállóba – ezekhez képest kisebb mértékűek. De maga a tény, hogy ezrek gyártották az igazolásokat a kitelepítendők mellett, figyelmeztető jel volt a hatalom számára. Somlay Artúr színész üvöltözött a nagy hatalmú Révai Józseffel; Pécsi Sándor és Darvas Iván a rendőrségen állt ki kollégáiért; hét Kossuth-díjas írt kérvényt gróf Almásy Miklósné Déry Sári művésznő mellett. De tiltakoztak a hazai szovjet tulajdonú cégek vezetői is munkásaik elhurcolása miatt. A kitelepítés végrehajtói számára idegesítően hatott, hogy az országban mindenki valakinek ismerőse, rokona. De a kitelepítésre szántak többségének nem voltak befolyásos barátai, igazolásuk, életrajzuk többnyire nem hatotta meg a Belügyminisztériumot.

– Erről az eljárásról alig írt a korabeli sajtó. Miért az elhallgatás?

– Éppen a fentiek miatt. A budapestiek még emlékeztek az ostromra, a nyilas terrorra, az utcán fekvő halottakra és az elhurcolt zsidók látványára. Feltételezem, hogy 1951-ben nem akartak az emberek bűnrészesek lenni. Feljegyzések maradtak fenn, hogy munkások nem voltak hajlandók beköltözni a kitelepítettek lakásába. Az akkori média és politika is megérezte, hogy ez a történet kontraproduktív is lehet a rendszernek. Összesen tíz cikk – három közlemény, két politikai kirohanás, néhány nemzetközi odamondogatás – az 1951-es kitelepítés hazai sajtómérlege. A nemzetközi média bőven tudósított a magyar eseményekről, s a világ sok kormánya, ország­gyűlése tárgyalta a kérdést. Tüntetések voltak Izraelben, az USA-ban, Argentínában és Franciaországban is. Könyvem részletesen bemutatja a nemzetközi politikai és társadalmi reakciókat.

Kínos meglepetések

– A kitelepítettek többsége idős ember volt. Hogyan élték meg ezt az újabb sorscsapást?

– Voltak, aki Isten újabb próbatételének fogták fel azt, hogy egy névelírás miatt kitelepítik őket, és elfogadták, mint Rosenbergék a Rumbach utcából, ahol társbérletben négyen éltek egy kétszobás lakásban. De a kilencvenéves, nagybeteg Schleifer Zoltánt és mozgásképtelen feleségét az Alma utcai zsidó szeretetotthonból telepítették ki annak ellenére, hogy lakásukat a tanácsnak átadták, mielőtt az otthonba költöztek volna. Orvosaik igazolták, hogy szállíthatatlan betegek, ennek ellenére menniük kellett. Schleifer úr Nyíregyházán halt meg fél év múlva. Természetesen a volt társbérlőiket – két özvegyasszonyt – is kitelepítették, ne legyenek útban a népi demokrácia építésében. De kitelepítettek talmudistát, raktárost, aranyművessegédet – őt arany-nagykereskedőként vették fel a listára. A nagykereskedői minősítés azért problémás, mert 1945 után sokan valóban kiváltottak nagykereskedői igazolványt, de nem voltak azok, s ezért a kitelepítés kínos meglepetés volt számukra. Az általam vizsgált esetekből egyetlen valódi nagykereskedőt találtam, s az éppen nagyapám, Dombi Sándor volt. Textilüzleteit 1949-ben államosították, s hatvanévesen kifutófiúként dolgozott. Ő kitelepítése alatt a hivataloknak írt leveleiben is karakánul nagykereskedőnek címezte magát.

Új életet kezdtek 1956-ban

– Mit tudott tenni a hitközség?

– A helyzetük különösen kényes volt. Elnöke, a gettó utolsó vezetője, Stöckler Lajos kezdetben lelkesen üdvözölte a népi demokráciát. A hitközség integritását védve próbált kompromisszumokat kötni a hatalommal. Ennek tudható be, hogy rákényszerítette a rabbikart és a hitközség vezetőségét a kitelepítést elfogadó nyilatkozat aláírására, amely tiltakozik Izrael Állam nagykövetségének „tevékenysége” – a kivándorlás szervezése – ellen. Mellesleg tucatnyi munkatársa körmölte a jelentéseket minden lépéséről s arról a mondatáról is, hogy a rezsim célja a polgári középosztály teljes felszámolása. Bátorságát nem lehet megkérdőjelezni. Az idős és beteg kitelepítettek előtt megnyitott minden zsidó vidéki szeretetotthont, egészségügyi intézményt. 1953-ban letartóztatták és elítélték. 1960-ban hunyt el Ausztráliában.

– Az 1956-os kivándorlásra hatott-e a korábbi kitelepítés?

– Erősen. Stöckler és családja elment, és azok a kitelepítést megéltek is, akiknek volt erejük új életet kezdeni új hazában. Elsősorban a fiatalok és a középkorúak s mellettük a zsidó hagyományokat tartók, akiknek a vallásgyakorlását – például a szombattartást – minden ígéret és megállapodás ellenére nehezítette a rendszer. Családom már önálló fiataljai is Kanadába és Ausztráliába indultak 56-ban.

– A 2017-es kárpótlást könyvében megkésettnek és elégtelennek tartja. Miért?

– A rendszerváltáskor kellett volna elvégezni mély számvetést: mit mért az emberekre a XX. század. Ez elmaradt, és szerintem az akkori kárpótlás is elkapkodott és korlátozott volt. A kitelepítettek jóvátételére végül csak 2017-ben került sor, amikor közülük már csak azok voltak életben, akik gyermekek voltak 1951-ben. Ezért is fontos, hogy történetük feltárásával megőrizzük emléküket.

 

Névjegy

Dombi Gábor 1965-ben született Budapesten. Újságíró, szociológus, zsidó­ kultúrtörténész. A 2000-es évek elején a magyarországi információs társadalmi mozgalmak kezdeményezője. A budapesti Erzsébetváros zsidó múltja feltárásának egyik sürgetője,­ az ­Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár kezdeményezője. Jelenleg az Országos Rabbiképző

– Zsidó Egyetem doktorandusza.

Borítókép: Teknős Miklós