Menyasszonyok dilemmája

A pandémia megváltoztatja a divattal kapcsolatos gondolkodást. Boris Johnson felesége 45 fontért kölcsönzött ruhában állt oltár elé, a Selfridges­ pedig vintage esküvőiruha-kölcsönző szalont nyitott. Magyarországon ugyanakkor aki teheti, nem kölcsönöz, hanem megveszi a ruháját. Ki a környezettudatosabb?

Az ikonikus brit áruház, a Selfridges­ Oxford Street-i épületében ősz óta új szolgáltatással várja a menyasszonyokat. A Resellfridges nevű butikban már húsz fonttól lehet négy napra bérelni vintage menyasszonyi ruhát olyan neves vintage darabokat árusító partnerek segítségével, mint a ReSee, a Rokit Vintage, a Vout Vintage és a Mon Vintage. 

A számos neves márkával foglalkozó platformok örömmel szálltak be a Selfridges kezdeményezésébe, mivel remélik, így több menyasszonyhoz juthatnak el többek között Alexander McQueen, Yves Saint Laurent vagy Azzedine Alaïa darabjai. A Resellfridges az esküvői ruhákon kívül teljes szetteket kínál a vőlegények, az örömszülők vagy a koszorúslányok részére, akik a bolti vásárlás mellett online is válogathatnak. 

Sebastian Manes, a cég kereskedelmi igazgatója szerint az idén minden korábbinál jobban érezték, hogy a vásárlók újraértékelték életvitelüket, költési szokásaikat és az ennek megfelelő ökolábnyomukat, amely alapján intézik az esküvői előkészületeket is. A Selfridges az egyre növekvő fenntarthatósági igényre szeretett volna rea­gálni, ami ráadásul egybecseng az áruház más területeken érvényesített politikájával is.

A trendet tovább erősítette Beatrix hercegnő tavalyi és Boris Johnson idei esküvője. A herceg­nő nagyanyja, II. Erzsébet egyik ruháját kérte kölcsön, amelyet Norman Hartnell az 1960-as években tervezett, és ebben ment hozzá az ingatlanmágnás Edoardo Mapelli Mozzihoz szűk családi körben. 

Carrie Symonds a Boris­ Johnsonnal való esküvőjére a görög tervező, Christos­ Costarellos elefántcsontszínű tüll és selyem ruháját választotta, amelyet 45 fontért bérelt. ­Normál esetben a brit menyasszonyok több ezer fontért vásárolnak maguknak dizájnerdarabokat.

Az angolszász világban és Nyugat-Európa-szerte eddig alig volt ismert a magyar szokás, hogy a menyasszonyok bérlik a kiválasztott ruhákat. 

Igaz, az elmúlt években az olyan amerikai­ oldalak, mint a Rent the Runway vagy a Poshare egyre nagyobb népszerűségre tettek szert, és különösen segített forgalmukon a pandémia miatt megszakadt ellátási lánc, illetve, hogy sok gyártó nem tudta teljesíteni rendeléseit, így a meny­asszonyok kénytelenek voltak a bérlés mellett dönteni. 

A rendszer azonban eltér a magyar szokásoktól. Amerikában szinte csak online zajlik a folyamat, általában külön kell fizetni a személyes próbáért, és sok kölcsönző nem enged semmilyen átalakítást a ruhán. 

A kölcsönzési idő néhány naptól egy hónapig is terjedhet. Magyarországon ezzel szemben a menyasszony annyi időt tölt az interneten, amíg kiválasztja, mely ruhákat szeretné felpróbálni. Egy, külön fotózás esetén esetleg két hétvégére foglalja le a ruhát, a kifizetett összegben pedig benne van a tisztítás és az igazítás díja is. 

Igaz, egy 36-os méretet aligha fognak egy plus size menyasszonyra alakítani, de számos szalon rendelkezik kifejezetten teltebb hölgyeknek kínált ruhákkal vagy egy-egy modellből különféle méretekkel.

Az egyik budapesti szalon vezetője szerint az elmúlt években a keresetek növekedésével jellemzővé vált, hogy az a menyasszony, aki megteheti, megveszi ruháját. A szalon ugyanakkor nem dolgozik igazán márkás termékekkel, náluk húsz- és kétszázezer forint között vásárolhatók meg a menyasszonyi ruhák, ahol a bérlés és a megvétel különbsége mindössze harminc-negyvenezer forint. 

Húszezerért a használt vagy nagyon könnyű anyagból készült ruhákat árulják, kétszázezerért pedig a klasszikus csipkés, selymes, szoknyás, uszályos verziókat. Amerikában mások az arányok, ott egy kölcsönzött ruha az eredeti ár negyedéért, rosszabb esetben harmadáért kölcsönözhető. 

A néhány tízezres különbségek itthon sem megszokottak, a minőségi esküvői ruhák esetén az amerikai kölcsönzéshez hasonló a megvétel és a kölcsönzés költségének aránya.

– Nem találkoztunk még olyannal, hogy 150 ezer forint alatt kapjon valaki ruhát – mondja el a Royal szalonok vezetője, Szűcs Andrea. – Vannak olyan szalonok, amelyek Romániából vagy Ukrajnából potom pénzért szerzik be a ruhákat, amelyeket aztán olcsón kölcsönöztetnek. 

Amikor egy menyasszony bemegy a szalonba, nem tudja megállapítani, hogy az a ruha tényleg olasz vagy spanyol cég terméke-e, és ennek megfelelő minőségű vagy olcsó kelet-európai verzió, hiszen minden menyasszonyi ruha szép. De a minőség nem mindegy. 

Ezzel együtt tapasztalható, hogy a magyar vásárlóközönség igen árérzékeny, ezért a pandémia alatt, mikor csak két tanúval, esetleg a szülőkkel lehetett esküvőt tartani, sokan megelégedtek a 150 ezer forintos darab megvásárlásával is.

Még olcsóbban jártak azok, akik a különféle fast fashion brandek egy-két darabos konfekciókollekciójából rendeltek maguknak ruhát. A Mango, az Orsay és a Zara ráérzett a nemzetközi igényre, hogy számos menyasszony szeretne olcsón online ruhához jutni a koronavírus hatásainak köszönhetően, így könnyed és viszonylag kevés anyagból viselhető darabokat dobtak piacra, amelyek akár harmincezer forinttól is megvásárolhatók.

A luxust persze meg kell fizetni. A Royal szalonoknál a márkás ruhák megvétele félmillió forint körül indul, de nem ritka a milliós nagyságrend sem, kölcsönözni viszont már 250 ezer körül lehet, így a menyasszonyok álmaik tervezői munkáit viselhetik a nagy napon.

Szűcs Andrea szerint sokan azért is inkább kölcsönöznek, mert utána nem tudnak mit kezdeni a ruhával, hiszen azt nemcsak tárolni kell, hanem időről időre megfelelő módon tisztítani is, különben a csipke megsárgul. Aki olcsóbb ruhát vesz, leginkább megpróbálja továbbadni, és némi bevételre szert tenni. Andrea szerint azonban nem nagyon lehet eladni ezeket a ruhákat. A Jófogás és a hasonló netes piacterek ugyan tele vannak esküvői ruhákkal, de aki vásárol, az inkább újat vesz a pénztárcájának megfelelő kategóriában.

Pásztor Anni divattervező szerint ráadásul ezek a darabok minden márkásságuk ellenére konfekciók maradnak, így a menyasszonyok szeretnének inkább valami őket tükröző egyediséget ruhájukban, ezért nem annyira szalonokhoz, hanem tervezőkhöz fordulnak. 

Szűcs Andrea úgy véli, hogy sok menyasszony fél a varratástól, mert hallják a történeteket, hogy hiába találja ki valaki, milyen ruhát szeretne, megvarrva aztán az ritkán áll jól. A kölcsönzött ruha ezzel szemben felpróbálható, így nem éri meglepetés a megrendelőt. Ráadásul, ha az ember minőségi anyagokat szeretne beszerezni, akkor már drágább a készíttetés, mint a kölcsönzés. 

– Az esküvői ruha alapanyagai mind importból származnak. Nemcsak a csipke vagy a selyem, hanem az olyan kiegészítők is, mint a kapcsok, a gumifülek, bélések vagy gombok. A jó minőségű anyagok métere harminc-ötvenezer forintnál kezdődik, a csipke nyolcvan-százezer felett. 

A pandémia miatt körülbelül húsz százalékkal nőttek az alapanyagárak. Így százezer forintért nem lehet minőségi ruhát gyártani. Egy minőségi csipke azonban húsz év múlva is csipke, így félmilliótól lehet olyan ruhát összerakni, amelyet még a menyasszony unokája is használhat majd – magyarázza Pásztor Anni.

A magyar vásárlókat összességében nem a környezettudatosság motiválja. Amerikai hatás nyomán felfedezték a megvásárlás lehetőségét, és jelenleg körülbelül a hazai menyasszonyok fele emlékként szeretné megőrizni ruháját. 

Ennek az ötven százaléknak azonban csak töredéke tud jelentős összeget áldozni a ruhára, amelyek többsége így valószínűleg a szeméttelepen végzi majd. Pásztor Anni szerint jó irány lenne, ha a fiatalok nagy- vagy dédmamáik ruháit vennék elő, és abból készíttetnék el saját esküvői ruhájukat. 

Ő hasonlóval eddig csak szőrme-, illetve kasmírkabát esetén találkozott, de biztat minden ökotudatos vásárlót, hogy ne féljen a nagymama szekrényében turkálni, hiszen azok a darabok még nem a fast fashion filozó­fiája alapján készültek.

Borítókép: Esküvői ruha próbája az amerikai Clarksville-ben (Fotó: Henry Taylor/The Leaf-Chronicle)