Híd a Sztrigyen

Böjte Csaba ferences rendi szerzetes fejéből pattant ki az ötlet, hogy a piski csata helyszínén, a dél-erdélyi Ópiskin újítsák fel az ország egyetlen fennmaradt lovaskocsi-postaállomásának az épületét, és a mögötte levő területen emlékparkot hozzanak létre. A kezdeményezéshez Kárpát-medencei összefogást szorgalmaznak.

ROMANIA/ Fotó: Bogdan Cristel Forrás: Reuters

Az emlékhelyre Böjte Csaba közeli segítőjével, Nagy Zsolt dévai vállalkozóval megyünk ki. Az elsők között szegődött el fiatalon, a rendszerváltás után Csaba testvér mellé, hogy mindenben segítsen a dévai gyermekvédelmi központ megalapozásában. Feleségével tíz éven át az alapítvány alapembereinek számítottak, de ma is sok területen jelen vannak. A hat gyereket nevelő Nagy család sikeres vállalkozása műemlék épületekhez készít igényes famunkát, de kiveszik részüket az emlékhely körüli teendőkből is.

Zajlik az építkezés a romos piski csárdánál, amelynek már csak a falai állnak. Fotó: A szerző felvétele

Ópiski községbe tartunk. A pár kilométerrel előtte kiépített Piski település a XIX. század második felében jött létre, amikor Déváról megérkezett a vasút. Piskit csomópontnak szánta az Osztrák–Magyar Monarchia: innen ágazott le a vasútvonal a Zsil völgyébe, illetve Vajdahunyadra. A vasútépítő telepesek itt ragadtak. A 3100 lelket számláló helyi lakosság zöme 1910-ben magyar volt, a lakosság összetételében a fordulat ­Trianon után következett be, amikor román vasutasokra cserélték le a magyarokat. A 2011-es népszámlálás adatai szerint az 1952-ben városi rangot kapó település mintegy tízezer lakójából kevesebb mint háromszáz volt magyar. A kommunista érában az egyeduralkodó munkaadó, a vasút kibővült új iparágakkal, de a legtöbb romániai városhoz hasonlóan az 1989. decemberi rendszerváltást követően a szocialista ipar itt is felszámolódott.

A Sztrigy partján fekvő Ópiski ezzel szemben megmaradt falunak közel négyszáz lakójával, akik között ma már elvétve találni magyarokat.

A Marosba ömlő Sztrigy fölött álló híres fahíd néhány csonkja árválkodik a sebes vizű folyó medrében, valamivel odébb betonhídon keresztül halad a zsúfolt forgalom a Zsil-völgy felé. Ahogy ott állunk a lepusztult környezetben, a régi történelemkönyvek lapjairól elevenedik meg a mesebeli fahíd, amelyről Bem apó mondta: „Ha a híd elveszett, Erdély is oda van.”

Nagy Zsolt megmutatja, hogy a fogadó felőli részen fából megépített hídfőt szeretnének kialakítani, amellyel megidéznék a 173 évvel ezelőtti csata helyszínét. Azon a februári napon a híd birtoklásáért és megmaradásáért folyt a csata. Az lenne persze az igazi, ha a fahidat idővel újjáépítenék, hogy része legyen a kéthektáros területre tervezett emlékparknak a Sztrigy partján. Felvetésemre Nagy Zsolt rázza a fejét: már annak is örülnek, ha belátható időn belül fedél kerül a romossá vált piski csárda falaira. Jelenleg csak a falak, illetve a falmaradványok állnak. Az utóbbi tíz évben több helyen is beszakadt a tető, ezért tavaly ősszel a Szent László Alapítvány tulajdonába került műemlék épület gyors beavatkozásra szorult. A székelyföldi építőmunkásokból álló csapat előbb az életveszélyessé vált tetőt távolította el, majd elkezdték a falak megerősítését.

Kényes téma

Miközben közbejárjuk a helyiségeket, kísérőm elmagyarázza, mi lesz látható nagyjából egy éven belül, a felújítás után. A XVIII. század közepétől fogadóként működő épület egy részében megőriznék az eredeti rendeltetést, a többi szoba múzeumként fogadná a turistákat.

Az udvaron betonvasak, építőanyagok és munkagépek várják a hétfői munkakezdést. Nagy Zsolt szerint a munkatelep elkerítésére nem költöttek, de eddig semmi nem tűnt el a telepről. A környékbeli román lakosság is örül, hogy az omladozó épületek és a gaztenger helyén végre valami szép dolog készül, ami nemcsak a folyóparti telket, hanem az egész település turizmusát felértékeli. A helyi román polgármester is tudja, hogy az országban ma ez a legrégibb postakocsi-fogadó és csárda. Mindenki örül annak, hogy – ha több évtizedes késéssel is – elkezdődhetett a restaurálása.

Kérdés, hogy a román és a magyar történelemszemlélet közti nagy különbségeket miként lehet áthidalni az erdélyi emlékpark kialakításával olyan kényes témában, mint amilyen az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc, amelyben a magyarok és a románok a barikád ellenkező oldalán harcoltak. Nagy Zsolt szerint a dél-erdélyi magyar szórványban egy történelmi emlékpark csak akkor töltheti be rendeltetését, ha az magyarokhoz és románokhoz egyaránt szól.

Hasonló állásponton van Zólya Levente László régész is, aki az emlékpark kialakításában az erdélyi szakmai csapat tagja. Jó tapasztalatai vannak a román hatóságokkal, akik támogatják a dél-erdélyi Hunyad megyében a magyar alapítványi kezdeményezést.

– Az elmúlt években egyéb munkák során jó kapcsolatom alakult ki a műemlékvédelem megyei illetékeseivel, így a roppant bürokratikus romániai rendszer ellenére is sikerült idejében megszereznünk a restauráláshoz szükséges temérdek engedélyt. A román hatóságok pozitívan állnak hozzá a piski emlékpark kialakításához, hátráltató tényezőt nem tapasztaltam a hivatalok részéről. Ez nyilván azzal is magyarázható, hogy a műemléklistán szereplő épülettel az elmúlt harminc évben nem tudott mit kezdeni sem a tulajdonos, sem a hatóság, így kapóra jött a Szent László Alapítvány ajánlata. Noha a megyei történelmi múzeumnak elővásárlási joga volt, erről lemondott a javunkra, így került hozzánk az Aradon élő tulajdonostól a telek és az épület – foglalja össze az engedélyeztetés történetét a szakember.

Bem apó levágott ujja

A ,,kompromisszumos” emlékezet kidolgozása azonban még hátra van. A régész bevallja, hogy már voltak belső viták magyar–magyar vonatkozásban is, amikor egyik vagy másik fél azt követelte, hogy az ő álláspontja érvényesüljön a XIX. század derekán történtek bemutatásában. Az emlékpark kialakításán dolgozó szakembercsapat úgy látná jónak, hogy a múzeumban és az emlékparkban az osztrák császári és a magyar honvédoldalt egyaránt bemutassák. Beleértve mindazokat a nemzetiségeket is, amelyek a két hadseregben harcoltak.

Az emlékhely látványterve. Fotó: piski.hu

– Azt szeretnénk, hogy senkinek ne sérüljön a nemzeti érzékenysége, aki eljön látogatóba az emlékparkba. Minimum háromnyelvű

– magyar, román és német – felirattal látjuk el a teljes területet. Ez sokszínű megközelítést igényel. Mindkét oldalon harcoltak például székely határőr-alakulatok, és két század román és egyéb nemzetiségű katonákból állt – fogalmaz Zólya Levente László.

Magyarországról számos felajánlás érkezett, a magyar kormány kétszázmillió forinttal járult hozzá a fogadó felújításához. A Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség piski.hu néven honlapot indított az emlékparkprojekt népszerűsítésére. Az 1991-ben alapított hagyományőrző szövetség vállalta annak a nagy méretű terepasztalnak az elkészítését is, amely több száz katonával mutatná be a csatát. Előreláthatóan ez lesz a múzeum kiemelkedő látványossága. Számos más civil szervezet is jelentkezett munkát és kivitelezést ajánlva szerte a Kárpát-medencéből. Magyarországi erdészek jelezték, hogy segítenek a park fásításában. A Szent László Alapítvány visszajelzést kapott császári hagyományőrzőktől is, hogy ők is részt vennének a munkálatokban.

Zólya Levente szerint legalább három évbe telik, amíg az eredeti elképzelések szerint elkészül az emlékpark. Látványtervei már megtekinthetők a magyarországi üzemelésű honlapon. Kérdésemre, hogy miként tudják ekkora beruházásnak a forrásait előteremteni, Nagy Zsolt vállalkozó mosolyogva úgy fogalmaz: Böjte Csabának minden elképzelése sikerrel járt az elmúlt három évtizedben. Mindenhez úgy fogott hozzá, hogy nem volt rá elegendő pénz, végül mégis elkészült.

Az emlékpark terveit Böjte Csabával, a projekt megálmodójával szövögetjük tovább Déván. Aki számba veszi a koronavírus-járvány miatt nehezen induló alapítványi bejegyzés történetét is: a román bírósági pecsét végül egy szimbolikus napon, 2021. június 4-én került az alapító okiratra. Ahogyan azt is érdekesnek tartja, hogy egy aradi hölgy tulajdonában levő, kéthektáros ópiski birtok a fogadó romos épületével együtt tavaly október hatodikán cserélt gazdát Aradon, az aradi vértanúk napján. Az alapítványnak önerőből sikerült megvásárolnia az emlékpark területét. A beérkezett felajánlásokkal és pénzügyi támogatással a fogadó teljes felújítását szeretnék tető alá hozni.

– Első lépésként a csárda kapja vissza régi szépségét. Amikor lebontottuk a hozzátoldott részeket, izgalmas és érdekes dolgok kerültek felszínre. Felújítva nagyon hangulatos hely lesz. Nem csak azért, mert a honvédek háromszor verték ki az épületből az osztrákokat, és a fogadóban amputálták Bem apó megsérült ujját, illetve ide voltak körös-körül kiterítve halottaink. Úgy szeretnénk renoválni a postaállomást, hogy érződjön rajta a kor hangulata.

Obeliszk darabokban

Böjte Csaba látványterveken mutatja meg, hogyan képzelik el az emlékparkot, amelynek díszeként visszaállítják a román hatalom által 1918 után lerombolt 1889-es honvédemlékművet is.

A bronztáblák száz évvel ezelőtt eltűntek róla, a faragott kövek azonban szétszórva fennmaradtak a gyepűben. A ferences szerzetes szerint tisztelet illeti a helyi románságot, akik az egykori obeliszk darabjait nem használták fel építőanyagként, így a legtöbb követ sikerült begyűjteni a mezőről, és beszállítani a piski plébánia udvarára. Az obeliszket azért tartja különösen fontosnak a park kezdeményezője, mert ma sem lehet tudni, hol nyugszik a környékbeli harcokban elesett mintegy 1500 katona. Az obeliszk idézné meg emléküket.

– Azt szeretném, hogy olyan hely legyen az emlékpark, ahol gyerekek és felnőttek nemcsak emlékezni tudnak, hanem bele is kóstolhatnak a korabeli hadviselésbe. Megismerhetik, milyen lehetett egy Habsburg-katona kiképzése vagy miből állt a magyar honvéd napi gyakorlata.

A mai fiataloknak szükségük van tornaterületre, és ezt megtalálják majd az emlékparkban – összegzi parképítési elképzeléseit Böjte Csaba, aki azt szeretné, hogy a piski kezdeményezés a magyar nemzet dél-erdélyi emlékparkjává váljon. Amihez nemcsak az erdélyi, hanem a Kárpát-medencei magyarságot is szeretnék érzékenyíteni.

„Ellenség a nyakunkon” Kilencz óra tájt az ellenség végre előnyomul. A Bianchi-ezred egy zászlóalja rohammal beveszi a fogadót, majd egy vadász-csapat tör elő, s a 11-ik honvédzászlóaljat leszorítja a hidról. Ámde a közeli füzesekből ismét megszólal néhány magyar-ágyú. A 11-ik honvédzászlóalj szuronyt szegez és rohan vissza; de amint a hidfeljáróhoz ér: csodálkozva veszi észre, hogy a Bianchi-gyalogosok kezében a megadás jeléül fehérkendő lobog. Pillanatnyi szünet áll be, miközben Kemény Farkas a hidra lovagol. Erre az ellenséges csapat eldobja a fehérkendőt, s a gyanutlan Keményre támad. Azt hiszi: Bem, s el akarják fogni. A mieink persze nem engedik, mire rettentő viadal támad. Ember-ember ellen küzd, szuronynyal, puskaagygyal, kézzel, aki hogy birja. Kemény, a kinek már lovát is elvitték, csak nagy bajjal tud kiszabadulni a kelepczéből. […] Bem hadserege föl volt bomolva, s nem volt emberi szó, mely e szabálytalan tömegből ujra hasznavehető alakot tudott volna képezni. Az ellenség nyakunkon ült, több ágyunkat lefegyverezte, a csatamezőn tömérdek halott és sebesült feküdt, növelve az általános rémületet. A Déva felé futás vágya a bihariak példája után oly ragadós lett, hogy sem kérés, sem fenyegetés, sem tényleges közbelépés nem volt képes megállitani a futamodókat. Ekkor mondta Bem ez emlékezetes szavakat: – Vagy visszaveszem a hidat, vagy meghalok! […] Folyvást több és több térhez jutottunk. Az ellenség ágyúi azonban egyszerre csak elnémulnak. Kétségtelen volt, hogy Puchner ellövődözte puskaporát. Erre Bem minden oldalról szuronyrohamot intézett az ingadozó császáriak ellen, s rövid harcz után visszaüzte őket a hidon. Az ütközet sorsa eldőlt. Az ellenség minden ponton hátrálni kezdett. Bem azonban utána, s egész Pádig kergeté; s csak az éj beálltával hagyott fel az üldözéssel. (Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharcz története, 1894–1898)

Borítókép: Erdélyi szabadságharcos honvéd hagyományőrző a hóviharban. Újjáépíteni, amit leromboltak (Fotó: Reuters)