Világjárás Horvátországtól a Kaukázuson át Pakisztánig + képgaléria

Fazekas Cecília és Tóth Péter két éve járják a világot. Eddig tizenkét országban fordultak meg, kiélvezik a digitális nomádság legnagyobb előnyét, a lassú utazás lehetőségét. Azt mondják, a hasonló életforma olyan nyitottságot és problémamegoldó készséget ad, amilyennel a hétköznapi gondok is könnyedén leküzdhetők. A napokban mutatták be új filmjüket, amely a pakisztáni Nangma-völgybe induló magyar hegymászók csúcstámadásait örökítette meg.

Tóth Péter: Eredetileg egyedül szerettem volna utazni. Orvostechnikai eszközöket fejlesztő cégnél dolgoztam sales managerként, így sokat jártam a világot Európában, Ázsiában és Amerikában. De az üzleti tárgyalások mellett sosem volt lehetőségem igazán végiglátogatni az adott várost, országot. Amikor időm engedte, persze kiosontam, és lefényképeztem minden látnivalót, embereket, fűt, fát, bogarat. A kamerával való bánásmód megtanulásához két út vezet: az egyik, ha egy témát akar valaki megvalósítani, és ehhez megy el bizonyos helyekre, addig dolgozik, amíg jó nem lesz; vagy mindent megfigyel, megörökít, és így ismerkedik a fényekkel, a szükséges beállításokkal. Én az utóbbit választottam. Ez is vezetett oda, hogy eldöntsem, mindezt a világ körül szeretném csinálni. Két évig gyűjtöttem az útra, először Ausztrália és Új-Zéland lett volna a cél, de közbejött a Covid, így végül egy lakóautó lett a megoldás, és a keleti útirány. A tervezés idején találkoztunk Cilivel, akinek rögtön megtetszett a tervem, és csatlakozni akart, ez először nem volt ilyen egyszerű, de végül is most már két éve vagyunk úton, jelenleg épp a Himalája lábánál.

Fazekas Cecília: Peti az első randinkon mesélt a tervéről, amely rögtön magával ragadott. Én beszerző-logisztikus voltam korábban, és szerettem utazni. Nagyon kevés szabadságom volt, mindig maradtam volna tovább, hogy jobban elmélyedhessek a helyi szokásokban és kultúrában, így az első pillanattól kezdve szerettem volna részt venni ezen az úton.

Horvátország volt az első állomásunk két éve szeptemberben, erre egyfajta nyaralásként emlékszünk vissza, aztán elindultunk Montenegrón, Albánián, Észak-Macedónián és Bulgárián át Görög-, majd Törökországba. Az első nyarat a Kaukázusban töltöttük, Grúziában túráztunk. Majd Örményországon, iraki Kurdisztánon és Irakon keresztül jutottunk el a pakisztáni barangolásig.

A tervek szerint India következik az új évben, illetve Nepál, Srí Lanka és esetleg Banglades.

Lugas: Sok digitális nomád meséli, hogy nem egyszerű kilépni az alkalmazotti létből. Önöknek mennyire volt nehéz a váltás?
Tóth Péter: A legtöbb nomád úgy kezd el utazni és közben dolgozni, hogy van bizonyos szakmája, amelyet a világ bármely pontjáról el tud végezni. Nálunk ez máshogy alakult. Cili hobbifotós volt, én pedig csak dokumentálni akartam az utunkat filmen is, ezért kezdtem el videózást tanulni. Aztán jött az ötlet, hogy dolgozhatnánk hotelekkel. Kezdetben e-mailben senki nem válaszolt, de miután Albániában sikerült egy szállodával megegyezni az első hivatalos imázsfilmről, megtörtént az áttörés. Ma már ott tartunk, hogy egy éve biztosan nem fizettünk szállásért. A lakóautós napjainkba változatosságot hozva állunk meg butikhotelekben fotós, filmes együttműködés keretében. Más brandekkel is dolgozunk, amelyekkel szintén barteralapú együttműködésekkel építettük fel a portfóliónkat. A különbség az átlagos nomádokhoz képest, hogy mi itt az út során váltunk profivá abban, amiből most élünk.

Fazekas Cecília: Ha ma megkérdezik tőlem, mi a munkám, azt válaszolom, fotós vagyok. Felnőve a családi utazások alatt hatalmas lelkesedéssel fényképeztem, de itt az út során tanultam meg azokat a fogásokat, amelyek nyomán ma fotósnak merem magam mondani. Például rengeteget segített, hogy a képeket rögtön aznap este feldolgoztam, így azonnal láttam, mit kellett volna másképp csinálni. Ez a tapasztalás alapján való tanulás.

Tóth Péter: A tanuláson kívül fontos, hogyan állunk a világhoz. A jelenlegi életmódunk nem illik mindenkihez. Nemrég jelent meg a Magyar Nemzeti Hegymászó Válogatottnak készített Nangma cmű rövidfilmünk és a fotódokumentáció. Cili fényképezett, én a filmet csináltam. Ők alig egy hónap után vágytak vissza a kényelmes otthoni környezetbe. Én körülbelül egy-két hónapja kezdem azt érezni, hogy jó lenne Magyarországra látogatni, úgy tervezzük, karácsonykor hazarepülünk feltöltődni. A lényeg tehát, hogy nyitottnak kell lenni, és tudni, hogy teljesen más világban járunk, ahol mások az ízek, illatok, emberek, szokások, öltözködés, a valláshoz való viszony, tehát rendkívül intenzív az élmény, és ezt kezelni kell.

Lugas: Milyen európaiként muszlim országokban hosszabb időt tölteni?
Fazekas Cecília: Hozzá kell szokni, hogy hollywoodi sztárként kezelik az embert. Hogy folyamatosan figyelik minden mozdulatod, lesből lefényképeznek, vagy odaugranak az ember elé, hogy szelfit készítsenek vele. Természetesen próbálok visszafogottan öltözködni, hogy ne keltsek feltűnést, de néha – minden lazaság ellenére – így is sok az állandó figyelem. Ha hosszabb ideig vagyunk egy helyen, jobban megszoknak az emberek, és például kifejezetten jó élmény, amikor tudják, hogy a teát cukor nélkül iszom, vagy a boltos előre köszön, és felismer. Asszimilálódni nem tudunk, csak alkalmazkodni. Volt, hogy felvettem a helyi viseletet, talán még soha nem néztek meg annyian, mint akkor, hiszen a fehér bőröm és a zöld szemem miatt mindenki látta, hogy külföldi vagyok.

Tóth Péter:

Férfiként talán könnyebb beilleszkedni, ha az ember méretes szakállat növeszt, és a helyi viseletben jár. Szőkeként már néztek az egyik helyi népcsoport tagjának.

De azzal nap mint nap meg kell küzdeni, hogy ha az embernek európai párja van, akkor őt az utcán megbámulják, és rengeteg vacsorameghívást kap, ha épp nem vagyok vele. Itt a nők helyzete teljesen más, a családjuknak élnek, tehát szinte csak férfiakkal találkozunk. De mivel mi jöttünk ide, ezzel együtt kell élni.

Lugas: Két év alatt rengeteg élménnyel gazdagodtak. Melyek voltak a legemlékezetesebbek?
Fazekas Cecília: Egy grúz falvacskában sétálva tavaly nyáron magyar szó ütötte meg a fülünket, így ismerkedtünk meg és barátkoztunk össze Ágoston Viktorral, a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség hegymászószakág-vezetőjével és párjával, és ennek a véletlen találkozásnak köszönhetjük az elmúlt hetek együttműködését.

Hihetetlen volt együtt mászni velük, néha nehéz volt lépést tartani a csapattal, ráadásul úgy, hogy nekünk elölről és hátulról, közelről és távolról is kellett őket fényképezni, amihez még több mozgásra volt szükség.

Tóth Péter: Az ilyenfajta utazás olyan nyitottságot és problémamegoldó készséget kíván, amelyet az ember otthon el sem tud képzelni. Albániában végig kellett néznem, ahogy Cili ötméteres mélységbe zuhan. Iránban egy angolul nem beszélő fogorvossal kellett gyökérkezelést egyeztetni. Grúziában a Kazbek hegyet szerettük volna megmászni, és a lábánál fekvő parkolóban hagytuk a lakóautónkat. Két-három nappal később egy ismerősünk küldött képet, hogy defektes az egyik kerék, de ennél sokkal félelmetesebb volt, hogy az autó nem ott állt, ahol hagytuk. Kiderült, hogy a grúz miniszterelnök épp ebben a parkolóban szerette volna a kazbeki látogatását lebonyolítani, így a parkolót megpróbálták kiüríteni az eseményhez. Autónkat végül nem tudták elszállítani, csak odébb vinni. Nem lett semmi baja. Dél-Iránban egy kis szigeten szerencsétlenül hajtottunk rá a fekvőrendőrre, így kilyukadt az olajteknőnk. Iránról tudni kell, hogy nincsenek dízel-személyautóik, csak teherautók, mégis gyakorlatilag azonnal kellett találnunk egy hozzáértő szerelőt, különben ottragadtunk volna a szigeten. Mindezt az egyik legnagyobb vallási ünnep idején. Új barátunk autószerelőként bejárta a világot, így ismerte a dízelautók tulajdonságait. A hasonló helyzetek és a szép élmények nyomán gyakran fordul elő, hogy Cilivel egymásra nézünk, „ezt megint jól megcsináltuk”. Lesz mit mesélnünk az unokáinknak.

Borítókép: Két éve járják a világot a digitális nomádok (Fotó: Fazekas Cecília)