Gasztrofilmek – Üvöltsük mindnyájan, Igen, séf!, avagy ízek és kockázatok

A múlt héten mutatták be Ralph Fiennes főszereplésével A menü című feketekomédiát, amelyben egy excentrikus séf alaposan megleckézteti burzsuj vendégeit. Mindeközben óriási kritikai sikereket ér el A mackó című minisorozat, amely egy összeomlás szélén táncoló chicagói büfé balhés mindennapjait regéli el. A tévés főzőcskézésen és a rendszerint a napfényes Itáliában játszódó romantikus-evős limonádékon túl vajon honnan ered a néző rajongása a rocksztár státuszba emelt szakácsok iránt, és mégis mi olyan érdekes a kiabálástól visszhangzó konyhák világában?

The Menu Fotó: Photo Credit: Eric Zachanowich Forrás: Fórum Hungary

Tükör a sznoboknak

A jó ételeket mindenki szereti, ám a legtöbben egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy rendszeresen ilyen helyekre járjanak – ez az elképzelés táplálja A menüt. 

A rendező tükröt tart a sznob ételkultúra elé, ám nem áll meg a szétesett szószokon kesergő elit kigúnyolásánál, hanem a mozgalmat finanszírozó ultragazdagokat veszi célba némi szatirikus éllel, miközben jó messze helyezi őket a hétköznapi emberektől. 

A tizenkét vendégből álló csoport tagjai fejenként 1250 dollárt fizetnek azért, hogy a távoli magánszigeten helyi beszerzésű, aprólékosan előkészített fogásokat kóstoljanak. 

Egy gyors szigettúra során a vendégek meglátogatják a konyha személyzetének lakrészét is, ahol a dolgozók katonai laktanyának tűnő teremben alszanak, szorosan egymás mellett, spártai körülmények között. 

Nem kérdeznek és nem beszélnek feleslegesen, hajnalig dolgoznak, és kora reggel kelnek: odaadásuk százszázalékos, talán csak a sebészorvosokéhoz fogható. 

A fogásokat szinte mikroszkópos odafigyeléssel készítik el ügyelve minden apró részletre, amíg Slowik séf össze nem csapja a tenyerét. 

Igen, séf! – üvölti kórusban a konyha személyzete. Olyan, mint egy hadsereg: hosszú műszakok, fegyelem, hihetetlen stressz. Mindez a tökéletességért, amelyet sosem érhetnek el. Teljesen nevetséges az egész – ne egyenek – kéri a vendégeket. Ízleljenek!

Ahhoz, hogy megértsük, hogy a főzés szenvedélye és a konyhai lét pokoli feszültsége és katarzisa 2022-ben miért örvend ilyen elképesztő népszerűségnek, kicsit vissza kell bóklásszunk az időben. 

Két férfi tehet igazán róla, hogy egyszerre elrettentővé és ezáltal mégis izgalmassá és vonzóvá tette ezt a világot: Gordon Ramsay és Anthony Bourdain. 

A brit Ramsay séfről készült, Forráspont című 1998-as dokumentumfilm volt az első mérföldkő a szubzsáneren belül, míg Bourdain 2000-es bestsellere, az Egy konyhafőnök vallomásai szintén lavinát indított kendőzetlen őszinteségével és laza humorával. 

Ramsay és a 2018-ban tragikusan elhunyt Bourdain pokolian szórakoztató karakterek, akik menővé tették a verejtékben úszva és káromkodva rohangálást a konyhában. 

Gordon Ramsay aztán megcsinálta a világ máig talán legnépszerűbb konyhafőnökös valóságshow-ját, amely amatőr szakácsokat lökött a forró olajat okádó tűzhely mellé az oroszlánketrecbe, hogy kiálljanak egymás ellen, miközben Ramsay séf válogatott inzultusoknak és próbáknak veti alá őket.

Bourdain eközben utazós tévésorozatokban mutatta meg, mennyi arca is létezik a gasztronómiának, és hogy az étel valójában maga a kultúra. Kettejük előtt anyáink húslevese és nagyszüleink pörköltje, valamint a Kádár-kori tévés főzőcskeműsorok, esetleg Julia Child polcon porosodó, francia konyháról szóló ominózus szakácskönyve jelentette a gasztronómiát.

A főzés szépségei

Louis de Funes idejekorán megpróbálkozott az éttermi konyhák szatírájával (Szárnyát vagy combját?, 1976), ám igazán a kilencvenes évek közepén, kétezres évek elején indult be a gasztronómiát éltető filmek zsánere, amelyek eleinte inkább a főzés könnyedebb végét fogták meg és a szépségeit mutatták meg. 

Ilyen volt például a már említett Julia Child életét az idén október végén elhunyt Julia Powell regényén keresztül bemutató Julie & Julia – Két nő, egy recept (2009), a szívmelengető animáció egy párizsi gourmet patkányról, a L’ecsó (2007), a kritikusoktól besokalló, és inkább kubai szendvicseket lakókocsiból áruló szakácsról szóló A séf (2014), a német Bella Martha (2001), a kultúrákat egyesítő Az élet ízei (2014), a tajvani családról szóló Étel, ital, férfi, nő (1994), valamint a két olasz testvér amerikai boldogulását elmesélő Olasz módra (1996). Mindezek után jött a 2015-ös Az ételművész, amely hibái dacára nagyon jól meg tudta fogni a szakma feszültebb végét háborús övezetre emlékeztető konyhával, egymással versengő, egoista szakácsok párharcával és fullasztóan felfokozott légkörével.

Egy kis olasz szendvicsező

Az átlagember érdeklődése ez iránt a zárt világ iránt egyértelmű: gombamód szaporodnak a főzős valóságshow-k, a Netflix A konyhafőnök asztala című dokumentumfilm-sorozata pedig, amely a világ minden táján a világ legismertebb séfeiről készít portrékat, nézettségi rekordokat döntöget. 

Idén januárban bemutatták a szintén Forráspont címre keresztelt, egyetlen vágatlan jelenetből álló remek konyhai drámát, ősszel pedig jött a Disney+-on nálunk is elérhető A mackó című minisorozat, amely hatalmas kritikai sikert aratott. 

A széria helyszíne a szeles Chicago, ahol egy kis olasz szendvicsező lelkes amatőrökből összekovácsolódott csapata küzd az életben maradásért. 

A csapat élére érkezik Carmen „Carmy” Berzatto (Jeremy Allen White), aki nemrég még ünnepelt sztárséf volt, ma viszont a szakadék széléről próbálja visszarángatni a testvére halála után atomjaira hulló éttermet, és igyekszik szót érteni a szakma másik végéhez szokott szakácsaival. 

A mackó a kíméletlen tempót humorral oldja, meglepően természetes, nagyszerűen megírt, emberi karakterei pedig igazán átélhetővé teszik a drámát: főhősének tragédiája ugyanis már-már a háborús veteránokra jellemző poszttraumás stressz.

Rajonghatunk a nagy tányéron csipesszel elhelyezett apró falatokért, és tarthatjuk felettébb szórakoztatónak, ahogy Gordon Ramsay torkaszakadtából azt üvölti kétségbeesett szakácsjelölteinek, hogy a hús bizony nyers: a színjáték mögött valódi érzelmek bújnak meg. A körítés csupán eszköz. 

Aki dolgozott már konyhán, jól tudja, hogy ez a végtelenül kaotikus, feszült közeg egy-egy műszak erejéig a világot tudja jelenteni. A mackó és jobban sikerült társai ezzel a feszültséggel azonban csak behúzzák a nézőt, de valójában a gyászról, újrakezdésről, emberi erőről és összetartásról mesélnek. Még akkor is, ha fülsiketítő az a taps a fogások előtt.

Borítókép: Slowik séf (Ralph Fiennes) a tökéletesség megszállottja: maradandó élményt kínál mit sem sejtő vendégeinek A menü című filmben (Forrás: Fórum Hungary)