Tükör a sznoboknak
A jó ételeket mindenki szereti, ám a legtöbben egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy rendszeresen ilyen helyekre járjanak – ez az elképzelés táplálja A menüt.
A rendező tükröt tart a sznob ételkultúra elé, ám nem áll meg a szétesett szószokon kesergő elit kigúnyolásánál, hanem a mozgalmat finanszírozó ultragazdagokat veszi célba némi szatirikus éllel, miközben jó messze helyezi őket a hétköznapi emberektől.
A tizenkét vendégből álló csoport tagjai fejenként 1250 dollárt fizetnek azért, hogy a távoli magánszigeten helyi beszerzésű, aprólékosan előkészített fogásokat kóstoljanak.
Egy gyors szigettúra során a vendégek meglátogatják a konyha személyzetének lakrészét is, ahol a dolgozók katonai laktanyának tűnő teremben alszanak, szorosan egymás mellett, spártai körülmények között.
Nem kérdeznek és nem beszélnek feleslegesen, hajnalig dolgoznak, és kora reggel kelnek: odaadásuk százszázalékos, talán csak a sebészorvosokéhoz fogható.
A fogásokat szinte mikroszkópos odafigyeléssel készítik el ügyelve minden apró részletre, amíg Slowik séf össze nem csapja a tenyerét.
Igen, séf! – üvölti kórusban a konyha személyzete. Olyan, mint egy hadsereg: hosszú műszakok, fegyelem, hihetetlen stressz. Mindez a tökéletességért, amelyet sosem érhetnek el. Teljesen nevetséges az egész – ne egyenek – kéri a vendégeket. Ízleljenek!
Ahhoz, hogy megértsük, hogy a főzés szenvedélye és a konyhai lét pokoli feszültsége és katarzisa 2022-ben miért örvend ilyen elképesztő népszerűségnek, kicsit vissza kell bóklásszunk az időben.
Két férfi tehet igazán róla, hogy egyszerre elrettentővé és ezáltal mégis izgalmassá és vonzóvá tette ezt a világot: Gordon Ramsay és Anthony Bourdain.
A brit Ramsay séfről készült, Forráspont című 1998-as dokumentumfilm volt az első mérföldkő a szubzsáneren belül, míg Bourdain 2000-es bestsellere, az Egy konyhafőnök vallomásai szintén lavinát indított kendőzetlen őszinteségével és laza humorával.
Ramsay és a 2018-ban tragikusan elhunyt Bourdain pokolian szórakoztató karakterek, akik menővé tették a verejtékben úszva és káromkodva rohangálást a konyhában.
Gordon Ramsay aztán megcsinálta a világ máig talán legnépszerűbb konyhafőnökös valóságshow-ját, amely amatőr szakácsokat lökött a forró olajat okádó tűzhely mellé az oroszlánketrecbe, hogy kiálljanak egymás ellen, miközben Ramsay séf válogatott inzultusoknak és próbáknak veti alá őket.
Bourdain eközben utazós tévésorozatokban mutatta meg, mennyi arca is létezik a gasztronómiának, és hogy az étel valójában maga a kultúra. Kettejük előtt anyáink húslevese és nagyszüleink pörköltje, valamint a Kádár-kori tévés főzőcskeműsorok, esetleg Julia Child polcon porosodó, francia konyháról szóló ominózus szakácskönyve jelentette a gasztronómiát.
A főzés szépségei
Louis de Funes idejekorán megpróbálkozott az éttermi konyhák szatírájával (Szárnyát vagy combját?, 1976), ám igazán a kilencvenes évek közepén, kétezres évek elején indult be a gasztronómiát éltető filmek zsánere, amelyek eleinte inkább a főzés könnyedebb végét fogták meg és a szépségeit mutatták meg.
Ilyen volt például a már említett Julia Child életét az idén október végén elhunyt Julia Powell regényén keresztül bemutató Julie & Julia – Két nő, egy recept (2009), a szívmelengető animáció egy párizsi gourmet patkányról, a L’ecsó (2007), a kritikusoktól besokalló, és inkább kubai szendvicseket lakókocsiból áruló szakácsról szóló A séf (2014), a német Bella Martha (2001), a kultúrákat egyesítő Az élet ízei (2014), a tajvani családról szóló Étel, ital, férfi, nő (1994), valamint a két olasz testvér amerikai boldogulását elmesélő Olasz módra (1996). Mindezek után jött a 2015-ös Az ételművész, amely hibái dacára nagyon jól meg tudta fogni a szakma feszültebb végét háborús övezetre emlékeztető konyhával, egymással versengő, egoista szakácsok párharcával és fullasztóan felfokozott légkörével.
