Orosz István a Páternoszterről, Lenin sakkjátszmájáról és a titokzatos Utiszról

Grafikusművész és aminációsfilm-rendező. Szívesen kísérletezik a téri illúziókeltéssel, az anamorfózis technika­ megújításával. Ezekről mesél, még Utiszról is, de ha a Tovariscsi konyec! plakátjáról kérdezzük, érdemes egy ­lépést hátrálni… Nemzetközi hírű művész és tucatnyi komoly elismerés birtokosa: erről szerényen hallgat. Több mint tíz kötete jelent meg, ezekből négy tavaly. Kiállítása most Csepelen látható. Orosz Istvánnal beszélgettünk.

Orosz István grafikus, rajzfilmes 20211027 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

– Megnéztem sok rajzát, néhány animációs filmjét, és már majdnem befejeztem a Páternoszter című regényét, amely többek között egy Rákosi elleni merényletről, szerelemről és a rendszerváltás éveiről szól. Mióta foglalkozik írással?
– Régóta, de csak néhány éve publikálok. Jó barátom volt Tarján Tamás kritikus, aki azt mondta: „Akármit írhatsz, úgyis képzőművészként fognak számontartani.” Grafikusként talán ismertebb vagyok. A Páternoszterből is kitetszik valamelyest, hogy képzőművész írta, a főszereplő is az, és több képzőművészetre utaló történet található benne.

– Nem ez volt az első regénye, hanem a Sakkparti a szigeten. Abból készített egy animációs filmet is Sakk! címmel. Melyik volt előbb?
– A rövidfilm. Megtaláltam annak a sakkjátszmának a leírását, amelyet 1908-ban Gorkij capri nyaralójában Lenin játszott Alekszandr Bogdanovval. Ehhez tartozik a híres fénykép, amelyen körbeállják őket a teraszon, és attól függően, hogy milyen a politikai helyzet, a résztvevők közül valakit mindig kiretusálnak. A rajzfilm a parti lejátszását mutatja be, a slusszpoén, hogy a végén Lenin nem egy figurát, hanem Bogdanovot veszi le a tábláról. Ez inkább azok számára érdekes, akik valamennyire tudnak sakkozni.

– Ön tud?
– Amatőr szinten. Sokat játszom ismeretlen ellenfelekkel a világhálón. Leninről elég sok mindent tudtam, de Bogdanovról, aki orvos, filozófus, politikus volt, szinte semmit. Utánajártam azoknak is, akik a teraszon körülveszik őket.
A könyv arról szól, hogy ki miért van éppen ott, és később miért kell eltüntetni a képről.

Plakátragasztás éjjel

– Jól láttam, hogy az animációs filmben Bogdanov hasonlít önre?
– A filmet úgy készítettük, hogy lefényképeztük, hogyan ülnek be az emberek. Bogdanov helyére én ültem be… Az életben egy kicsit másként nézett ki.

– Elteszi láb alól azokat az újságírókat, akik még mindig a híres Tovariscsi konyec! plakátjáról kérdezik?
– Igen, késsel hadonászom, hogy most már hagyjanak engem ezzel békén. Csak viccelek. Valóban ismertté vált, de nem azért, mert különösebben jó plakát lenne, hanem mert nagyon jó pillanatban került az utcára.

– Az igaz, hogy mikor először kiállította, alig keltett feltűnést?
– A nyolcvanas évek közepén Lezsák Sándor szervezett egy kiállítást Lakiteleken a művelődési házban, és a kiállítás plakátjának rajzoltam meg, még felirat nélkül. Nyolcvankilencben készítettem el felirattal. Akkor szintén Lezsákhoz, a demokratikus ellenzék egyik vezetőjéhez vittem be. Sándor merésznek, radikálisnak tartotta, és kérte, hogy ne mutassuk meg a vezetőségnek, mert lehet, hogy megijednének. Bízzam rá, neki van nyomdai kapcsolata és aktivistái.

– Akik az éj leple alatt teleragasztották a plakáttal Budapestet.
– Később sok értelmiségi barátom mesélte, hogy az aktivisták között volt. Nagyon meglepett, amikor Jankovics Marcell elmondta, hogy ő is ragasztotta a plakátot akkor éjszaka.

– A plakát külföldön is ismertté vált. Utána nem volt olyan nyomás önön, hogy olyat kell letennie az asztalra, amely legalább akkorát szól?
– Az addig és azután készített grafikáim kicsit mások. Én szeretek áttételesebben fogalmazni, hogy legyen rejtvény, második jelentés a képben. Ez a plakát kilógott a sorból, mert direkt, arcba vágós kép volt.

– A londoni Tate Galériában ez a plakát az egyetlen magyar alkotás…
– …ez nem így van. Ezt az Ernst Múzeumban egy kiállításom kapcsán az igazgató, Keserü Katalin mondta valahol, de talán már akkor sem volt igaz. A Tate-ben olyan óriási művészek állítottak ki, mint Maurer Dóra, de szerintem más magyar művészeknek is vannak ott munkái.

– Akkor ezt most tisztáztuk. Azt viszont jól tudom, hogy volt egy pillanat, amikor színész akart lenni?
– Gimnazista koromban sokat foglalkoztam színjátszással, versmondással, bár ez inkább az irodalommal függ össze. Édesapám irodalmár, édesanyám magyartanár volt. A színiakadémiára azért nem jelentkeztem, mert nem tudtam énekelni, de amatőr színjátszóként még főiskolásként is felléptem.

– Nem maradt fenn erről mozgókép?
– Szerintem nem. A Film Színház Muzsikában megjelent rólam fotó egy japán kabuki darab főszereplőjeként.

– Irodalom vette körül, színjátszó volt, hogyan lett képzőművész?
– Apámat 56 után egy időre börtönbe zárták, amit abban az időben minden életrajzba bele kellett írni. A bölcsészkarra ilyen háttérrel biztos, hogy nem vettek volna fel, viszont az Iparművészeti Főiskolán ezt elnézték. A diplomamunkámat – a kecskeméti Katona József Színház arculattervét – megmutattam az akkori főrendezőnek, Ruszt Józsefnek, aki azonnal adott megbízásokat plakátokra és díszletre.

Szerencsés diplomakiállítás

– Díszlettervezésre? Az egy másik foglalkozás.
– Ruszt nagyon puritán színházat csinált, nála díszletet tervezni – ma úgy mondanánk – minimál art volt. Ha még valamit be akartam hozni a színpadra, akkor arról általában lebeszéltek. Két-három évig terveztem díszleteket színházaknak, aztán annyira beleéltem magam az animációs filmekbe, hogy azok kerültek előtérbe. Amikor diplomáztam, akkor indult Dargay Attila Lúdas Matyi című filmje. Gyulai Líviusz grafikusművésznek javasolták, hogy nézze meg az Iparművészeti Főiskolán a diplomakiállítást. Szerencsémre az én munkáimra bökött rá, hogy velem szeretne dolgozni. Aztán ott ragadtam a stúdióban. Elkezdtem forgatókönyvet írni és mások filmjeiben dolgozni. Majd elkészítettem a Csend című rövidfilmemet, amely 1977-ben a zágrábi fesztiválon a legjobb első film díját nyerte el.

– Rófusz Ferenc mesélte, hogy mehetett volna a nagyvilágba dolgozni.
– Egyszer tényleg jártam abban a kanadai stúdióban, ahol ő dolgozott, s ahol engem is marasztaltak. Ez nem sokkal 1990 után történt, amikor úgy gondoltam, végre érdekes lesz Magyarország, kinyílik a világ, és remek dolgok történnek majd. Hívtak grafikát tanítani egy amerikai egyetemre, amihez úgy gondolom, jobban konyítok, de azt is visszautasítottam. Azt egy kicsit jobban bánom.

– Vállalom, hogy előkapja a kését, ha cserébe mesél Utiszról.
– Török András barátom találta ki nekem ezt a művésznevet. Utisz azt jelenti, Senki. Odüsszeusz nevezte így magát az egyszemű küklopsszal vívott csatában. Miután kiszúrta az óriás szemét, az elkezdett kiabálni, hogy őt Senki se bántotta. Édesanyám ágán görög őseim is vannak, ezért a név ilyen szempontból is kapóra jött.

– Rév Júlia is Utisz?
– Tudja, ha így kérdezi! A Hitel című folyóiratban Rév Júlia neve alatt található néhány írás, zömmel nem publikált dokumentumfilmek dialógjai, amelyeket ő forgatott annak idején. Még a Hitelben sem tudták, hogy én vagyok Rév Júlia, csak hogy én ajánlottam be. Amikor újságírók interjút szerettek volna készíteni vele, hozzám irányították őket… Végül felfedtem a kilétünket egy kecskeméti újságírónak. Jövőre talán megjelennek Rév Júlia írásai egy kötetben, én írok előszót hozzá.

– Mi az a tükörhengeres anamorfózis, és miért szükséges hozzá vécékefetartó?
– Görög szó, az ana vissza-, a morphosis változást jelent. Az anamorfózis során a vízszintes kép úgy el van torzítva, hogy csak a közepére tett tükröződő felület segítségével jelenik meg. Ez a felület lehet tükörhenger, esetleg krómozott vécékefetartó is.

– Ez egészen más technika, mint amikor megrajzolja Zrínyi arcképét, és az arca, a szeme, haja több képből áll össze?
– Mindkettőnél valamiféle játék történik a szemmel. Egyikben a tükörbe kell belenézni, úgy áll össze a kép, a másiknál pedig olyan távolságra kell tartani a képet, hogy ne a részleteket lássuk. Mondok egy harmadikat is. Van olyan, hogy egy rajzot ferdén vagy bizonyos szögből kell nézni, és csak akkor jelenik meg rajta a kép. Ilyen festmények már a XVI. században is ismertek voltak. Próbálok olyan képet is rajzolni, hogy ha egy felismerhető rajzra ráteszünk egy tükröt, akkor teljesen más kép jelenik meg.

Rejtőzködő alkotó

– Lefényképeztem egy feladványt. Rózsák láthatók rajta, de valahová elrejtettek egy lányt. Megtalálja?
– (Ránéz, megfordítja, mutatja) Itt van a két szeme, az orra és a szája.

– Én napok óta nézem ezt a képet, önnek három másodpercre volt szüksége. Beszéljünk a verseiről?
– Jó, hogy mondja, elhoztam ajándékba a Levelek a nagykövettől című verseskötetemet.

– Köszönöm. Ez a tavaly megjelent négy kötetének egyike. Mikor rajzolt?
– Nem egyszerre készültek, a Páternosztert évekig írtam. A Mekkora kép! képzőművészettel kapcsolatos esszéket tartalmaz. A Könyv a tükörben (avagy a megevett tengerészek) kultúrtörténeti oknyomozás. 2011-ben jelent meg A követ és a fáraó című könyvem, amelynek a szereplője Jean de Dinteville francia követ, akit Hans Holbein XVI. században készült festményéről ismerhetünk. A Levelek a nagykövettől című verseskötetet ezzel a bizonyos követtel együtt írtam.

– Tessék? Na, majd elolvasom. Bogdanovon kívül más képeken is elrejtette saját magát?
– Ezen gondolkodnom kell. Egy rézkarcomon mandulafa lombozatából és a virágokból rajzolódik ki Janus Pannonius arca. Mellette áll egy figura, egy alteregó, aki én vagyok.

– Nézze csak! A verseskötete elején ki tart koponyát a kezében? Ez a frizura, ez a bajusz…
– Mintha hasonlítana rám.

Névjegy

Orosz István 1951-ben született Kecskeméten. A Magyar Iparművészeti Főiskola grafika szakán 1975-ben szerzett diplomát. Tíz évig tanított a Nyugat-magyarországi Egyetemen, nevéhez fűződik a Tervezőgrafikai Tanszék megalapítása. Több vers-, novella- és esszékötete, valamint regénye jelent meg. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas művész az Alliance Graphique Internationale, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia tagja.

Borítókép: Orosz István grafikusművész és aminációsfilm-rendező (Fotó: Bach Máté)