Zöld ház a kék Duna mentén

A zöld házak újjáépítése azt eredményezheti, hogy a pénz helyett a józan ész érvényesül.

Budapest, 2022. szeptember 3. Egy kiránduló fiatal nézi a Duna folyót a kora õszi napsütésben a Kopaszi-gát déli csúcsánál megpihenve. Mellette kétoldalt szomorúfûzfák (Salix sepulcralis Tristi) lecsüngõ ágai. A folyó túlpartján (b) a Csepel-sziget folyóparti részlete. MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba *************************** Kedves Felhasználó! Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemû különösen szerzõi jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi igényért a fotó szerzõje/jogutódja közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelõssége e körben kizárt. Fotó: Jászai Csaba

A Duna igazából csak Johann Strauss óta kék, de ebbe nem érdemes belebonyolódni, ha már az említett ház valóban zöld. Ott áll a Duna mellett, Szigetújfalunál, ebben a teljesen elfeledett, Csepel-szigeti tündérvilágban. Ha valaki Budapestről jön, és olyan bátor, hogy elhagyja Tökölt is, akkor egy tíz kilométeres suhanás után találkozhat a mai magyar valósággal. Ez pedig most nem egy szocioriport, ahol szegény emberek könyörögnek kenyéréért, és jóravaló, de elnyomott romák örülnek a fejlesztő programok beindulásának. Szigetújfalu ugyanis nem szegény, de nem is gazdag. Nem megy át rajta a főút, csak az a gát, amely megvédi a Csepel-szigetet az életet adó Dunától. A gáton túl ártéri erdő, azon kis földút kanyarog egészen a strandig, ahol liget van, ősrégi fák, hódrágta terület, békés horgászok és egy félig romos ház, amely zöld.

Valaha itt hajókikötő volt, kirándulók érkeztek Ráckevéről vagy akár Budapestről, volt élő zene és pecsenye. Ez még a hatvanas-hetvenes években volt, már csak az öregek emlékezhetnek rá. Aztán a kilencvenes években megjelentek a motorosok, a ligetben rockzene szólt, találkozókat rendeztek a fák alatt, s a nagy szakállú, bőrmellényes fickók megjelenésükkel riogatták a sváb falu idős lakóit. Mert azért valahol be kell vásárolni. Aztán ennek is vége szakadt, viták alakultak ki a tulajdonjog kapcsán, kié a zöld ház, kié a liget, ki tartsa karban az áramvezetéket, hol húzódik a vízpart határa, s amolyan kora demokratikus módon összeomlott az egész, a valaha felhúzott épületek pedig elindultak az enyészet felé. Most is arrafelé tartanának, szép tempóban, ha nem születik meg az ötlet valakinek a fejében.

Egy fiatal vállalkozó gondolt egyet, körbejárt, megtárgyalta a tulajdonosokkal az átvételt, osztott-szorzott, cementet és faanyagot vásárolt, s felújította az út egy részét, a kerítést, a zöld házat, és kőkemény munkával elindította az élet felé a főleg kutyák, horgászok és őzikék által látogatott területet.

Elvben májustól már legálisan is fürödni lehet a Dunában, a hajósok pedig biztonsággal vízre tehetik a szerkezeteiket, és még sör is lesz. Akkor pedig kap a kis falu egy újabb kitörési lehetőséget, hogy ne csak a maroknyi helybéli ismerje ezt a varázslatos környéket, de híre menjen, milyen is itt, Ercsivel szemben, Szigetszentmárton szomszédságában. Mert a Duna egy csoda, egy mérhetetlen erő, amely a zöld háztól pontosan felmérhető, milyen méltóságteljes és milyen gyönyörű. Épp ez adja a folyam vonzerejét, ezért érdemes ellátogatni a partra, Szigetújfaluba.

Magyarországon nem csak egy zöld ház van. A zöld házakat legtöbbször rosszra használják. Felújítani ugyanis drága, és a pénz mellett hit is kell hozzá, hogy a vállalkozás működjön. Egyáltalán nem biztos, hogy egy ilyen zöld ház később visszahozza a saját bekerülési költségét, de pénzben nem lehet mérni, milyen sokat jelent, ha az a zöld ház új festéket kap, és emiatt kelnek útra családok, megnézni a régi-új Duna-partot. A fejlődés megállíthatatlan, de utat kell szabni neki. Ma vannak Magyarországon tőkeerős és lelkes vállalkozók, akiknek tevékenysége folytán a Duna igazi kincs lehet mindenki számára.

Persze ez változást jelent, s minden változás egy kicsit kockázatos. Nem tudhatjuk, mit hoz az átalakulás a közösség életében, miként fognak az emberek reagálni a változó mindennapokra.

Ezeket a zöld házakat mindenütt, országszerte fel kell újítani, s épp nem a nosztalgia miatt, hanem hogy összekössük a múltat a jövővel. Meg kell ismerni a kis falvakat, ahol dacára a választások idején annyit olvasott baloldali előítéleteknek, nem csupán fogatlan és mosdatlan alkoholisták élnek, hanem ugyanolyan emberek, mint a nagyvárosokban. A szigetújfalui zöld ház nem fogja megoldani ezt a mesterségesen szított és pusztító ellentétet a vidék és a főváros között, de egyértelműen kezeli, mégpedig jó irányban. Kell-e nekünk skanzen-Magyarország, ahová az úri közönség ellátogat Budáról, megismerni a dédapái kultúráját, tisztes távolságból, a légkondis, roppant környezetbarát, de azért bivalyerős luxusterepjáróból figyelve a templomtornyot és a faragott kapukat? Meg­győződésem, hogy nem. Nem lehetünk színészek saját országunkban, nincs két különböző magyar, nem szabad megengedni, hogy rácsodálkozzunk saját magunkra. A kis falvak Magyarországa természetesen jóval kevésbé tehetős, mint Budapest, de pontosan ugyanolyan sok tervet forgat a fejében, mint gazdagabb rokona. A zöld házak újjáépítése pedig azt eredményezheti, hogy a pénz helyett a józan ész érvényesül, a Duna győz mindenki felett, a gőgös nagyvárosi is elfogadja, bizony, rosszul látta elefántcsonttornyából saját hazáját, a falusi pedig igyekszik kicsi tündérkertjét egyre szebbé varázsolni, hiszen neki van birtoka, van földje, aminek a gazdag rokon híján van. Persze ezek csak remények, egy zöld ház nem csinál nyarat, de valahol, valamikor el kell kezdeni a közeledést.

Borítókép: Egy kiránduló nézi a Kopaszi-gát déli csúcsánál. A folyó túlpartján (b) a Csepel-sziget folyóparti részlete. (Fotó: MTVA/Jászai Csaba)