Emberhús: egyre több kell a filmes sokkoláshoz

A zombifilmek régóta a társadalmi felfordulás allegóriájaként szolgálnak: ha egy ember megeszik egy másik embert, a legeslegnagyobb tabu.

544048382 Fotó: Curt Borgwardt Forrás: Getty Images

Egyre több kell a sokkoláshoz. Míg annak idején a Trónok harca két szereplőjének testvérszerelme megbotránkoztatta a nézőket, az idén bemutatott előzménytörténet, a Sárkányok háza című sorozat már alapnak veszi a vérfertőzést, sőt romantizálja a nagybácsi-unokahúg kapcsolatot. A zombifilmek régóta a társadalmi felfordulás allegóriájaként szolgálnak, az pedig, ha egy ember megeszik egy másik embert, a legeslegnagyobb tabu. A társadalom retteg önmagától: a lassan sétáló szörnyek, akik valami sötét disztópiában bevásárlóközpontokat dúlnak fel, mindig kevésbé lesznek félelmesek, mint az az ember, aki magától lépi át az utolsó morális határt. Beszédes tehát, hogy az év elején hetente nagyjából ötmillióan voltak arra kíváncsiak, vajon felfalja-e egymást a kanadai vadonban marakodó lányfocicsapat (Yellowjackets). A szereplőknek új mikrotársadalmat kellett felépíteniük, és szabályokat kellett alkotniuk a túléléshez, akárcsak William Golding A Legyek ura című regényében. Az olasz Luca Guadagnino által rendezett Bones and All című, kritikailag is méltatott film két tini kannibált követ nyomon, akik beutazzák az országot, és próbálnak túlélni. A szerelmes kannibálok történetének az alkotó először a fogyasztói társadalom és az önutálat elleni küzdelmet tűzte ki célul, de ugyanúgy szól a kívülálló életről és a beilleszkedés nehézségéről is. A férfi főszerepet alakító Timothée Chalamet úgy fogalmazott: 

Azt hiszem, nehéz most élni: a társadalmi összeomlás a levegőben van. 

A Hulu Friss című filmje egy kannibál playboyról szól, Mimi Cave rendezőt a forgatókönyv pedig a #MeToo diskurzus miatt vonzotta, a történet erős szimbolikája miatt: szerinte a Friss allegóriája a nők testének áruvá alakításának, ráadásul a mai világ randikultúrájáról is beszél, azaz, hogy nyitottnak kell lenni, ám tudnunk kell, hogy ez kockázattal jár.

Dahmer 1991-es elfogása előtt több, kisebbségi csoportokhoz tartozó férfit megölt, és a legszélsőségesebb módokon becstelenítette meg maradványaikat. A sorozatot érő heves kritikákra reagálva az alkotó Ryan Murphy azt mondta, a show nem egy ember szörnyű tetteinek kukkolása, hanem egy egyre sötétebb világ megfigyelése, amelyben az átlagember összes szorongása megjelenik.

 Szerinte a világjárványt átélve az embereket egyre jobban érdekli a mentális egészség és az arról készülő alkotások vizsgálata, és végső soron Dahmer kannibalizmusa is idevág. Ha valaki közbelépett volna… – gondoljuk. De vajon jobban odafigyelünk majd a furcsa, hallgatag kollégánkra, vagy az ilyen tartalmak éppen a paranoiánkat fogják táplálni?

A gyilkosos-nyomozós filmek és sorozatok sikere a néző pszichológiai érdeklődésének köszönhető, hiszen azok az emberek, akik rosszat tesznek ezen a világon, általában nem viselkednek szörnyetegként a nap 24 órájában. A Dahmer-történet ennek a kíváncsiságnak és a társadalom egyre nagyobb bizalmatlanságának köszönhető. Undort érzünk, ahogy Dahmer szendvicset kínál szomszédjának: lehet, hogy csak egy átlagos szendvics, de tekintve, hogy a nő karaktere tudja, mire készül szomszédja, ez a normalitásnak álcázott erőszak. Vajon mit mond el rólunk mindez? Nem bízhatunk a szomszéd ételében? Nem tudjuk garantálni, hogy a randin nem esznek meg minket, vagy a saját barátaink és csapattársaink nem lakmároznak a húsunkból, ha úgy alakul? Vagy egyszerűen bízunk abban, hogy az emberek alapvetően jók.

Borítókép: A Szörnyeteg: A Jeffrey Lionel Dahmer történetét feldolgozó alkotás Evan Peters főszereplésével, a Netflix minden idők egyik legnézettebb és legvitatottabb műsora lett  (Fotó: Getty Images/Curt Borgwardt)