Feltartott kezekkel állunk az angol nyelv térfoglalása előtt?

Az anyanyelv sem csak arra való, hogy elmondjuk, amire gondolunk, hanem gondolkodásunk milyenségével van összekötve.

France, Paris, Montmartre district, place des Abbesses, square Jehan-Rictus, the Wall of Je t'Aime 40m2 fresco by Frédéric Baron and Claire Kito (Photo by GARDEL Bertrand / hemis.fr / hemis.fr / Hemis via AFP) Fotó: GARDEL BERTRAND / HEMIS.FR Forrás: Europress/AFP

Az angol nyelv az egész világon terjeszkedik. Az invázió megállíthatatlannak tűnik. Sok országban a második nyelv szerepét játssza, az iskolákban ma már szinte mindenütt az első idegen nyelv. Ha új használati tárgy, sportág, divatcikk napvilágot lát, a nyelvek egyből az angol kifejezést kezdik el használni rá. Keverékszavak jönnek létre, kifacsart, idomtalan képződmények, amelyeknek semmi közük az adott nyelv strukturális sajátosságaihoz, kulturális kötődéseihez. A németben nemes egyszerűséggel ezeket „Denglischnek” nevezik, ami egyúttal arra is utal, hogy a Német Akadémia feltartott kezekkel áll az inváziós roham előtt.

Az angol legyőzi a többi nagy nyelvet, szoros összefüggésben áll a globalizációval, amely mellesleg az egész világot legyőzi. Régebben is volt „lingua franca”, általános kommunikációs eszköz, melyet mindenki értett, s amely mély gyökerekből táplálkozott: az antikvitásból, Róma egykori virágzása adta évszázadokig az éltető nedvet. A francia, amely a latinból jött, évszázadokig töltötte be a diplomácia által rárótt hivatását. Jól. De sem a latin, sem a francia nem akarta elnyelni a világot. Ezek a klasszikus nyelvek csupán szolgálták az államot és az embereket, a francia később a nemzeteket. Aztán a szőnyeg alól előbújt az angol. Olyannyira észrevétlenül és későn, hogy a híres bécsi Keleti Akadémián, a diplomataképzés Mekkájában csupán a századfordulón lett alternatív (!) tantárgy.

Se múlt, se jelen

Edward Sapir és Benjamin Lee Whorf arról értekeztek a múlt században, hogy a nyelvhasználat csupa relativitás. 

Az anyanyelv sem csak arra való, hogy elmondjuk, amire gondolunk, hanem gondolkodásunk milyenségével van összekötve. 

Hogyan látjuk a világot? Mindenki máshogy. Az eszkimók több tucat kifejezést használnak a hóra. A hopi indiánok nyelvében csak jelen idő van, nincs se múlt, se jövő, Európában több igeidő variálható. Az európai civilizációban az idő drága kincs, a hopiknál nincs jelentősége. Az araboknak több száz szavuk van a tevére, némely alaszkai indián talán magát a tevét sem ismeri. És lehetne sorolni a végtelenségig. Mindenki mást vesz észre a világból.

Az angol a mai világban ezt a nyelvi relativitást, a sokszínűséget robbantja szét. És ezzel kárt csinál. A nyelv, amelyet nap mint nap használok, akaratlanul is módosítja a gondolkodásomat. Más leszek, és a dédunokáim sokkal másabbak lesznek, mint én. 

Felsejlik a nemzethalál múlt századi romantikája. És mindez történik úgy, hogy a nagy tömegek az angolt hasznossági okokból önként és dalolva tanulják. Ellentétben azzal, ami boldogult ifjúkoromban volt az orosszal, amelyet mindenki utált, de nagyon. 

Az emberi személyiség az orosz nyelv kóros nem tanulásával védekezett, az angoltanulással önként hajtja hurokba a fejét. A globalizációnak sikerült az, ami a Vörös Hadseregnek sohasem sikerült volna.

Vannak szervezetek, amelyek kétségbeesetten veszik fel ez ellen az invázió ellen a harcot. Ilyen az 1970-ben alapított Frankofónia, amely megpróbálja megragadni a veszett fejsze nyelét. Több-kevesebb sikerrel. A szervezet hivatalos neve Frankofónia Nemzetközi Szervezete (OIF, Organisation internationale de la Francophonie). Terebélyes hálózat, van 55 tagállama, mellettük sok támogató ország, köztük hazánk is. Nem szükséges az, hogy az ország nyelve a francia legyen, elég, ha csak például az illető ország történelme valamennyire összefonódott Franciaország történelmével.
Megpróbálják a lehetetlent, támogatni a francia nyelvet, hogy legyen megint nemzetközi nyelv, a globalizáció keretei között is használatos.

A gyakorlatban a mozgalom nem tud mit tenni az ellenszél megfékezésére. A frankofón mozgalom háttere az emberközpontúság, humanista értelme van. Az angolszász világból kinövő, az angol nyelvet nagy tömegben csak mint jelzőrendszert használó nyelviskolai „vulgárangol” legyőzhetetlen. Nem érdekes a kulturális meghatározottság, a lényeg, hogy a másik úgy-ahogy megértse, amit mondok, a közvetítő közeg lehetne akár az eszperantó is, vagy a siketek gesztikulatív nyelvéhez hasonló kommunikációs rendszer. A Corvinus Egyetemen eredetileg három modulban oktatták a nyelvet: grammatika, országismeret (tehát a tulajdonképpeni kultúra), végül a gazdasági szaknyelv. Ez a modulrendszer már húsz évvel ezelőtt megszűnt. A helyzet mára odáig fajult, hogy egyes intézetekben a tanárok adatait az ajtókon csak angolul adják meg.

Az angol hihetetlen előretörése az Egyesült Államok gazdasági és politikai növekedésével és a globalizációban betöltött meghatározó szerepvállalásával áll összefüggésben. Nem azért, mert hogy az angol szerkezetileg, funkcionálisan, stilisztikailag alkalmasabb volna arra a feladatra, amelyet jelenleg betölt. 

Ez birodalom, amely másik birodalmat határoz meg alapjaiban, a globalizált világot. Az a szó, hogy „birodalmi”, nemcsak a nagy államok bürokráciájára, politikai és állami jelképeire, közlekedési vállalataira, intézményeire alkalmazható, hanem bizonyos foglalkozásokra is. Ilyen a nyelvtanár. A Corvinuson még német tanszékes korszakomban köröztetett az egyik angolos kolléga olyan átfabrikált latin közmondást, hogy „Extra linguam anglicam non est vita, si est vita, non est ita.” „Nincs élet az angol nyelven kívül, s ha van, az nem ugyanaz.”

Birodalmi tudat

A nagy birodalom világnyelvét oktató tanerő sokszor bizonyos fensőbbrendűséget érez a többivel szemben. Az orosszal sem volt más a helyzet anno, a különbség csupán annyi, hogy ezt a birodalmi tudatot, amennyiben valakinél megvolt, senki sem respektálta. De mivel az oroszórák száma a többszöröse volt a többinek, nagy pedagóguscsoport tudta ráépíteni az egzisztenciáját. (Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy idézzem a korabeli pesti viccet: „Milyen tantárgyakat oktatnak a pásztoriskolában? Kihajtás, behajtás, orosz.) Ez a kvázi birodalmi tudat és egzisztencia aztán 1991-ben vészesen megingott.

De mi, a németesek a kívülállók nyugalmában ringathattuk magunkat. Tudtuk, hogy belőlünk senki sem akar birodalmi tanerőt faragni. Minket versenyen kívülre helyezett nem kisebb tényező, mint maga a történelem. J. J., a pesti bölcsészkar akkori sztárprofesszora mondta egyszer nekünk, elsőéveseknek: „Önök hagyjanak fel minden reménnyel. Azáltal, hogy önök ezt a szakot választották, bélyeget viselnek a homlokukon. Talán még én is.” (J. J.-t 1945 tavaszán egy szovjet katona szedte ki Auschwitzban a hullahegyből, mert észrevette, hogy a szemhéja megrebben.)
A civilizáció az időben hosszú hullámot jelent. Birodalmak jönnek, mennek, de a civilizáció sokáig fennmarad. Ilyen az európai civilizáció. Szülőhazája a kontinens. 

1945 után a szovjet hódítással bejött Európába a Huntington által pravoszláv civilizációnak nevezett idegen gondolkodás, ráadásul a bolsevizmus emberidegen köntösében. 

Nem volt népszerű, meg is bukott. Lehanyatlásával az orosznyelv-tanárok nagy tömege is nehéz helyzetbe került. Az Antall-kormánynak lépnie kellett. Pénzt szabadítottak fel azért, hogy az orosztanárokból más nyelvtanárt csináljanak. Nyilvánvaló, hogy a jelentkezések nagy száma miatt az angolt tették az első helyre. A második – horribile dictu – a német lett abból következően, hogy akkor még pislákolt valami abból a téveszméből, hogy Közép-Európa egyezményes nyelve mégiscsak a német.

Leharcolt orosztanárok

Megalakultak a szakok, megalakították a csoportokat. Körükben nem tengett túl a hurráoptimizmus. Leharcolt csapatok jelentek meg a színen, megélhetésükért aggódó háromgyerekes családfők, állásuk megtartásáért harcoló iskolaigazgató-helyettesek, politikailag kompromittálódott funkcionáriusok. A tanterv mindenre kiterjedt, a nyelv kulturális meghatározottságára főleg. Hogy meg tudják fogalmazni németül a körülöttük lévő világot. Mind a természetit, mind a társadalmit. A feladat nem volt könnyű: kolléga oktatott kollégát. 

A régi helyett újfajta világnézet kialakítása lett a cél, miközben az oktatók világnézete is formálódott. A képzés vége felé a csoporttagok arcán kisimultak a ráncok, felegyenesedett a járásuk, határozottabb lett a hangjuk magukkal az oktatókkal szemben is.

 Corvinusos tanári pályám egyik legnehezebb, egyúttal legszebb szakasza volt az a tíz év ott az orosz átképzésben.

A civilizáció a nagy, átfogó szakasz, a hosszú távú hullám, a birodalmak jönnek-mennek. Jelenleg az Egyesült Államok ott áll a globalista világbirodalom élén, de már beszélnek négy- és ötközpontú világról is. Repedezni kezd a büszke bástya. Nem elképzelhetetlen, hogy Amerika – tekintve az amerikai társadalom mélyülő válságát – másfél évtized múlva átadja az elsőbb­séget másnak. Például Kínának. Nem teljesen kóbor híresztelések: az amerikai csúcsgazdasági elit a gyerekei mellé kínai gyerekeket fogad játszótársul. Hadd szokják a jövendő „főnökség” nyelvét, szokásait. Megszűnik az angol jelenlegi abszolút primátusa? De mi lesz az angoltanárokkal? Nincs más megoldás, mint az átképzés. Jelen sorok írója – amennyiben kilencvenéves korában szellemileg és fizikailag még ép
– örömmel vállalja az angoltanárok némettanárrá való átképzését.

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem nyugalmazott magántanára

Borítókép: Illusztráció (Fotó: AFP/Gardel Bertrand)