Orlai Petrich Soma A Mohácsnál elesett II. Lajos király testének feltalálása című olajfestményét Vízkereszt napján avatták fel régi–új helyén, a Debreceni Református Kollégium Műemlékkönyvtárában. Az esemény a Petőfi-évhez köthető, viszont a kép restaurálását két másik évforduló is indokolta. A Tiszántúli Református Egyházkerület tavaly ősszel Orlai Petrich Soma születésének kétszázadik évfordulójára restauráltatta, annak apropóján is, hogy a műalkotás százhetven éve, 1852-ben került a kollégium tulajdonába.
A két méter magas és 2,90 méter széles, nagy méretű történelmi tabló II. Lajos királyt ábrázolja a mohácsi csatának abban a nyomorúságos pillanatában, amikor megtalálják a holttestét. A koronás fő teteme a kompozíció közepén látható, az egyik mellékalak épp egy vékony, fehér lepellel takarja le. Az élettelen fiatalt a fegyverei és azok a férfiak és nők veszik körül, akik a keresésére indultak. A kép hátterét viharos ég és egy kis folyó tölti ki, plasztikussá téve a művet.
Orlai Petrich Soma 1851-ben festette a tablót. Ebben az évben Pesten állította ki, majd 1852 nyarán Debrecenben is bemutatta, mondja Csorba Dávid, a kollégium múzeumának szakigazgatója. A református intézmény azután vásárolta meg tőle, hogy a Pesti Műegylet, amelynek megvételre felkínálta, nem volt hajlandó akkora összeget fizetni neki, amennyit kért. A debreceniek a második emeleti nagyteremben helyezték el, amely akkoriban nyilvános olvasóterem volt. A második világháború végén biztonsági okból a festményt átvitték a püspöki hivatalba.
Az 1850-es években, a Bach-korszakban Orlai alkotása a történelmi festészet mintaképe lett. Úgy ítélték meg, hogy nemcsak a XVI. századi eseményeket tükrözi, hanem a saját koruk tapasztalatait is rögzíti. A kép alakjainak egyike a megtalált magyar koronát mutatja fel nagy örömmel, azt sugallva ezzel, hogy talán mégsem veszett el minden Mohácsnál, magyarázza Csorba Dávid, több létező értelmezést is felsorolva.
Szíj Béla Széchenyi-díjas művészettörténész szerint Orlai képe a szabadságharc elvesztésének az allegóriája, így a király akár Petőfi is lehet, hiszen a festő a másodunokatestvére volt, aki sokszor lerajzolta, lefestette. Keserű Katalin viszont azt állítja, hogy nem feltétlenül az allegóriában, vagy a központi szereplőben kell a költőt felismernünk, hanem a csoporttól elkülönített baloldali arcban. Amennyiben hűek maradunk a történelemhez, akkor azt kell mondanunk, hogy II. Lajos egyik kamarásáról van szó, aki a királlyal együtt pusztult el a csatában. A halott göndör haja, orra és kackiás bajusza viszont azt sejteti, hogy a szabadságharcos Petőfi megszemélyesítője.