Fél évszázaddal ezelőtt, Petőfi Sándor születésének százötvenedik évfordulóján Weöres Sándor igen frappánsan rámutatott a Petőfi-kultusz alapproblémájára, amikor feltették neki a kérdést: miben látja Petőfi aktualitását?
„Ma, sajnos, semmiben. Mert mint gyermekkoromban – bár más előjellel –, ma megint vitamindús tápszert főznek belőle, ahelyett, hogy meghagynák természetes édességnek és borzongató keserűségnek. Petőfit saját szobra takarja el. […] márpedig a költő nem szobor, nem demonstráció, hanem eledel: s a gipszet és aranyozást megenni nem lehet.”
Ez a gondolat motoszkált ifj. Gyergyádesz László művészettörténész, a Kecskeméti Katona József Múzeum képzőművészeti osztályvezetőjének fejében is, amikor közeledett a költő születésének kétszázadik évfordulója, s 2020-ban le kellett adni a terveket. A nyilvános felhívásban olyan képzőművészeti produktumokat kért a kiíró, amelyek nem Petőfi kultuszát jelenítik meg, nem a társadalomban betöltött jelentőségét próbálják feldolgozni, s nem Petőfi Sándor sokadik arcképét, hanem az alkotásaiból kiindulva művészetének tartalmi oldalát, gondolatait, költői képeit, sőt a versekben érzékelhető hangulatokat és indulatokat, a verslábak közt átszűrődő személyiséget. A pályázati kiírásban ki is emelt a kurátor néhány tartalmi elemet és motívumot (szerelem, boldogság keresése, hősi halál, nemzet, személyes szabadság, a költő feladatai, a vátesz felelőssége, a családi idill utáni vágy, a jók és a gonoszok harca, népmesei hagyományok, szülőföld, az emberiség gondjai és így tovább), de teret kívánt adni a szubjektív értelmezéseknek is korunk vizuális nyelvezetével karöltve.
Ez annál is inkább fontos – állítja a szakember –, mert Petőfi Sándor alakjának megítélését minden korban jelentősen befolyásolta, torzította a politika, az éppen jellemző eszmerendszer. A szocialista diktatúrában például különösen ellentmondásos volt Petőfi megjelenítése, mert mást látott bele a hatalom, és mást a rezsim ellen lázadó ifjúság.
A „nemzeti költőt” mindenki magának vindikálta, s miközben kultikus alakká formálódott, elfeledkeztünk a műveiről s a rajtuk keresztül megközelíthető valós Petőfi-képről.
A kurátorral beszélgetve megtudtuk, hogy a zsűrizésre beérkező alkotásokat megtekintve a legnagyobb tanulság az volt, hogy egyrészt sokan nem olvassák el „rendesen” a kiírást, másrészt, hogy mennyire nagy Petőfi jelentősége irodalmunkban, a nemzeti kánonban, s ez a körülmény valóban mekkora súlyként nehezedik az őt megérteni s kortárs értelmezésben bemutatni kívánó alkotók vállára. A zsűri az első díjat Lisányi Endre Zarándoklat Kiskőrösre című egyperces performanszát rögzítő fotódokumentumának ítélte oda, amelyen az alkotó éppen ezt a problémát fogalmazta meg, amikor a „heroizált” költő hátizsákként cipelt mellszobra alatt próbálja tanulmányozni annak verseit.