Fél évszázaddal ezelőtt, Petőfi Sándor születésének százötvenedik évfordulóján Weöres Sándor igen frappánsan rámutatott a Petőfi-kultusz alapproblémájára, amikor feltették neki a kérdést: miben látja Petőfi aktualitását?
„Ma, sajnos, semmiben. Mert mint gyermekkoromban – bár más előjellel –, ma megint vitamindús tápszert főznek belőle, ahelyett, hogy meghagynák természetes édességnek és borzongató keserűségnek. Petőfit saját szobra takarja el. […] márpedig a költő nem szobor, nem demonstráció, hanem eledel: s a gipszet és aranyozást megenni nem lehet.”
Ez a gondolat motoszkált ifj. Gyergyádesz László művészettörténész, a Kecskeméti Katona József Múzeum képzőművészeti osztályvezetőjének fejében is, amikor közeledett a költő születésének kétszázadik évfordulója, s 2020-ban le kellett adni a terveket. A nyilvános felhívásban olyan képzőművészeti produktumokat kért a kiíró, amelyek nem Petőfi kultuszát jelenítik meg, nem a társadalomban betöltött jelentőségét próbálják feldolgozni, s nem Petőfi Sándor sokadik arcképét, hanem az alkotásaiból kiindulva művészetének tartalmi oldalát, gondolatait, költői képeit, sőt a versekben érzékelhető hangulatokat és indulatokat, a verslábak közt átszűrődő személyiséget. A pályázati kiírásban ki is emelt a kurátor néhány tartalmi elemet és motívumot (szerelem, boldogság keresése, hősi halál, nemzet, személyes szabadság, a költő feladatai, a vátesz felelőssége, a családi idill utáni vágy, a jók és a gonoszok harca, népmesei hagyományok, szülőföld, az emberiség gondjai és így tovább), de teret kívánt adni a szubjektív értelmezéseknek is korunk vizuális nyelvezetével karöltve.
Ez annál is inkább fontos – állítja a szakember –, mert Petőfi Sándor alakjának megítélését minden korban jelentősen befolyásolta, torzította a politika, az éppen jellemző eszmerendszer. A szocialista diktatúrában például különösen ellentmondásos volt Petőfi megjelenítése, mert mást látott bele a hatalom, és mást a rezsim ellen lázadó ifjúság.
A „nemzeti költőt” mindenki magának vindikálta, s miközben kultikus alakká formálódott, elfeledkeztünk a műveiről s a rajtuk keresztül megközelíthető valós Petőfi-képről.
A kurátorral beszélgetve megtudtuk, hogy a zsűrizésre beérkező alkotásokat megtekintve a legnagyobb tanulság az volt, hogy egyrészt sokan nem olvassák el „rendesen” a kiírást, másrészt, hogy mennyire nagy Petőfi jelentősége irodalmunkban, a nemzeti kánonban, s ez a körülmény valóban mekkora súlyként nehezedik az őt megérteni s kortárs értelmezésben bemutatni kívánó alkotók vállára. A zsűri az első díjat Lisányi Endre Zarándoklat Kiskőrösre című egyperces performanszát rögzítő fotódokumentumának ítélte oda, amelyen az alkotó éppen ezt a problémát fogalmazta meg, amikor a „heroizált” költő hátizsákként cipelt mellszobra alatt próbálja tanulmányozni annak verseit.
A frázisokat ismételgető, túlságosan is „biztonsági megoldásokat” tükröző alkotások többségét a zsűri kirostálta, így a beérkező pályaművek közül 113 művész 123 alkotását, sorozatát ítélte méltónak az országos tárlaton való szerepeltetésre.
A kiállított alkotások közül nem mind készült kifejezetten erre a pályázatra, sokan évekkel korábban született művel jelentkeztek, de természetesen ez semmit sem von le az értékükből. Ilyen a tavaly nyáron elhunyt Prutkay Péter alkotása is 1987-ből, amelyen egyszerre tudta megjeleníteni az akkori hivatalos, illetve a „renitens” Petőfi alakját, a kettő közt feszülő ellentétet.
Számosan reflektáltak Petőfi özvegye, Szendrey Júlia alakjára, akit igazságtalanul vádoltak annak idején, hogy csak Petőfi hírneve miatt társult a költőhöz, ami miatt például Ady 1910-es cikksorozatában a védelmére is kelt. Az általunk megszólított kurátor által kiemelt számos alkotás közé tartozik például Kneisz Eszter Busúlnak a virágok című képe, amely az azonos című vers nyomán a mára már eltűnőben lévő „virágnyelvről” szól, s az Alföld népi hímzésvilágát dolgozta föl. Ne felejtsük el, Petőfi csaknem kilencszáz ránk maradt versében 291-szer fordul elő a virág szó, s gyakori eleme metaforáinak és költői megszemélyesítéseinek is. Hasonló mozzanatra lelünk Éberling Anikó Az ember című alkotásán, amikor az emberi testre tetoválásszerűen vetíti fel a kiskőrösi népi virágmotívumokat, illetve más Petőfire vonatkozó attribútumokat (kard, kokárda, lant, penna). A művészettörténész kiemeli még Pató Károly munkáját, mellyel a képviselőjelölt Petőfi szabadszállási választási kudarcát idézi fel.
A „senki sem próféta saját hazájában” mellett egy másik bibliai tanulság is megjelenhet előttünk, amelyet Jézus kapcsán Szakonyi Károly legendás Adáshiba című színműve mutatott fel emlékezetes módon.
Az általános emberi gyarlóságokból fakadó mozzanatok mellett – mint mondja – alighanem hasonló történne Petőfivel, ha megjelenne köztünk, mert elveszítettük képességünket a valódi értékek felismerésére. Főleg, miután valakit kultikussá tettünk, szinte szakralizáltunk, sőt ezen túlmenően már a róla alkotott narratíváinkat avattuk szentté. Egy ilyen ikonizált költőre többé nem merünk ránézni önmaga valóságában, ezért is kell minél többször felhívni a figyelmet műveire, a bennük található eredeti gondolatokra.
(A kiállítás június 4-ig tekinthető meg a kecskeméti Cifrapalotában)
Örök életű szecesszió
A Petőfi költészetét kortárs művészek értelmezésében tárgyaló kiállítás helyszíne Kecskemét 1902–1903-ban született építészeti szimbóluma, a Márkus Géza alkotta Cifrapalota, amelynek felújítás alatt lévő homlokzata tavaly óta állványzat és porfogó lepel mögé bújik, míg a szintén szecessziós – Lechner Ödön és Pártos Gyula által tervezett – Városháza rekonstrukciója már befejeződött. Kecskemét a magyar szecessziós építészetéről méltán híres. Nincs másik város a mai Magyarországon, ahol ennyire meghatározó a városképben betöltött szerepe, s egymáshoz ilyen közel, ekkora mennyiségben lenne tanulmányozható ez a sajnálatosan rövid életű, ugyanakkor sajátosan magyaros XX. századi építészeti irányzat. Legközelebbi rokonai e téren Szabadka, Nagyvárad és Marosvásárhely. Kecskeméten a stílusirányzat mindhárom korszaka képviselteti magát. Nem lehet véletlen, hogy ifj. Gyergyádesz László művészettörténész is kutatási területévé választotta a témát. Mint mondja, a millennium időszakában Lechner Ödön, majd a század első évtizedében a követői (Komor Marcell, Jakab Dezső, Márkus Géza), később az első világháború előtti években a Fiatalok csoportja (Kós Károly köréből Jánszky Béla és Szivessy Tibor, illetve Mende Valér), egyaránt terveztek szecessziós épületeket Kecskemét számára. A város abból is profitált, hogy miután 1902-ben egy építészeti stílusokról szóló pesti parlamenti vita után háttérbe szorultak a hivatalos megbízások terén, Lechner és követői a vidéki települések felé vették az irányt, ahol szívesen fogadták őket. A Kárpát-medencében fontos alkotórészei voltak a szecessziós építészetnek a pécsi Zsolnay gyár épületdíszítő kerámiái. A korábbi terrakottadíszek helyett folyamatos kísérletezések („Steindl-massza”, plutonit) eredményeként jött létre 1893 körül a pirogránit, ez a tömör, igen magas hőmérsékleten kiégetett, az időjárás káros hatásainak fokozottabban ellenálló, színes majolikamázzal tetszőlegesen borítható anyag, amelyre méltán illik Petőfi bölcsessége: „az idő igaz, s eldönti, ami nem az”. Zsolnayék találmánya igazolta önmagát, a belőle készült épületdíszítő elemek százhúsz évvel később is lényegében hibátlan állapotban vannak a Cifrapalota külső falain. Szemben a rögzítésükkel. A 37 majolikamázas pirogránit mező leszedése után derült ki, hogy 1903-ban csupán vékony drótozással voltak felerősítve a mögöttük lévő habarcsanyag megkötéséig. Ez az anyag azonban mára szerkezetileg teljesen leromlott, ami miatt a kerámiaelemekkel együtt kezdtek elválni az alapfalazattól. Az épületen emellett szükségessé vált a pártázat esetében az esővíz hatékonyabb elvezetése s a nyílásszárók cseréje is, hogy a magyar szecesszió e jellegzetes épülete visszanyerje eredeti szépségét.
Borítókép: Kecskeméti Katona József Múzeum
