Nóvé Béla a nyugati magyar diaszpórák életének talán utolsó időszakában készítette el testes adatbázisát, amely leletmentő önértékén túl nagyszabású emigrációtörténeti monográfia megalkotásának alapjául is szolgálhat. Könyve historiográfiai kalauz, amely számba vesz minden olyan levéltári, könyvészeti, intézményi, személyi adatot, amely a diaszpórák múltjának föltárásához nélkülözhetetlen. Műve szó szerint leletmentés, hiszen ezekben az évtizedekben távozik az utolsó nagy, 1956 utáni kirajzás nemzedéke, ahogyan lassan megszűnnek, elnéptelenednek az akár másfél évszázados múltra visszatekintő hagyományápoló csoportok, gazdátlanná válnak az intézmények, olvasó nélkül maradnak a könyvtárak, elfogy a helyi lapok iránti érdeklődés. Páratlan kulturális kincs megy veszendőbe a szemünk előtt. A szerző az utolsó órában vállalkozott arra a tiszteletet parancsoló gyűjtő- és adatrögzítő munkára, amellyel fölleltározta mindazt a forrásbázist, amely a XIX. század utolsó harmadától napjainkig a nyugati magyarság életéről tudósít.
A kézikönyv két nagy egységre tagolódik. Az első rész tizenegy fejezete teljes körű áttekintést ad az emigráció 1893 és 2020 közötti történetének irodalmáról; a második rész négy fejezete ugyanennek a korszaknak a forrásaiba, a forrásokat őrző intézmények történetébe, állományuk összetételébe avat be. Ám a kézikönyv ennél is többet ad. Bevezető fejezete enciklopédikus tömörséggel tájékoztat az emigrációtörténet szakaszairól, azaz a magyarok kivándorlásának hat nagy hullámáról. A szerző szemlézi az emigrációtörténet szakirodalmát, éspedig több szempontból, így szerzők és célközönség szerint, a kiadványok jellege és műfaja tekintetében vagy földrajzi régiók alapján. Bemutatja a téma tárgyalásának fogalmi apparátusát, méltatva az emigráció legmélyebb szellemi nyomot hagyó alakjait – Szabó Zoltántól Márai Sándoron át Cs. Szabó Lászlóig.
A kézikönyv második része a magyar emigrációtörténet kutatásához nélkülözhetetlen források és lelőhelyük számbavétele. A szerző sorra veszi az iratokat, könyveket, fotókat, hangzó anyagokat, relikviákat gyűjtő hazai és külhoni intézményeket – az Országos Széchényi Könyvtártól a magánarchívumokig, Regensburgtól New Jersey-ig, a Mikes-program interjútárától a Lakiteleki Népfőiskola Emigrációs Gyűjteményéig.
Az elmondottak talán jelzik, hogy e könyv műfajának meghatározása nem könnyű feladat. Mert ugyan alapvetően historiográfiai kézikönyvről van szó, amely viszont egyesíti az adattár, a forrásjegyzék, a bibliográfia, a szakirodalmi szemle, az életrajzi és intézménytörténeti lexikon, a szakenciklopédia műfaji sajátosságait. Szerzője rendre kitér a föltárt dokumentumok politikai aspektusaira, a szakirodalom nyugati és magyarországi ágainak különbözőségeire; sok szó esik a kulturális, nemzedéki és felekezeti alapon szervezett hagyományőrző intézmények megtartó erejéről; esettanulmányok olvashatók a franciaországi, svájci, latin-amerikai és ausztráliai magyar közösségek életéről.
