Hódító nomádok

A digitális nomád életstílus sokkal kevésbé etikus a gyakorlatban, mint amilyennek az influencerek képsorai alapján tűnhet: erre hívják fel a figyelmet az átmeneti haszonélvezők gyakorlatát neokolonializmusnak bélyegző helyiek. 

People climb greased poles, on which prizes and flags are attached, to celebrate Indonesia's Independence Day in Denpasar on the Indonesian resort island of Bali on August 17, 2017. - Indonesia marked the 72nd anniversary of its independence from Dutch rule on August 17. (Photo by Sonny TUMBELAKA / AFP) Fotó: SONNY TUMBELAKA Forrás: Europress/AFP

Bali szigetén a helyi minimálbér 144 eurónak megfelelő indonéz rúpia, körülbelül annyi, mint egy éjszakás tartózkodás a legkevésbé Instagram-képes villában. Ennyiért még csak medencénk sem lesz, nemhogy hintánk a dzsungel felett! Más délkelet-ázsiai helyeken még rosszabb a helyzet: Kambodzsában például a minimálbért 150 euróban határozzák meg, de a legtöbben a valóságban havi negyven euró körül keresnek. A tehetősebb országokból beáramló nomádok legtöbbször nagyon kevés érdeklődést mutatnak az őket körülvevő helyi közösségek és gyakorlatok iránt, és leginkább amiatt aggódnak, hogy kalandjaik hogyan fognak kinézni a feltöltött videókon – no és vajon lesz-e elég lájk. Legtöbbször trópusi helyeket választanak, majd summázzák, hogy a helyi életszínvonal és a szolgáltatások minősége „alacsonyabb szintű”, mint az általuk ismert. 

Csalóka fellendülés

Ezeknek az utazóknak a beáramlása, akik olyan éttermeket, irodákat és üzleteket keresnek, amelyekben jól érzik magukat, azaz ismerős számukra, transznacionális dzsentrifikációs hullámot hozott létre. Kizsákmányolják a helyi lakosságot, és sok esetben szétverik a közösségeiket is. A rizsföldeket olcsó bárok, szállodák és éjszakai klubok váltják fel, hogy minél több külföldit vonzzanak a gyors profit reményében. A digitális nomádok ráadásul nemcsak állandósítják a nyugati felsőbbrendűség mítoszait, hanem másokat is ugyanerre buzdítanak – a Föld déli felét menekülőútként kezelik a mindennapi nyüzsgés és a nyugati munkakultúra elől. A slusszpoén pedig, hogy nem fizetnek helyi adót, hiszen a legtöbb esetben turistavízummal töltenek el az adott helyen néhány hónapot, majd továbbállnak. Előtte az árakat viszont úgy felnyomják, hogy a helyiek számára pokollá teszik a mindennapi életet, sokaknak el is kell költözniük. 

A nomádok általában azzal védekeznek, hogy ők igenis ott élnek, megismerik a kultúrát, és fellendítik a gazdaságot, dacára annak, hogy a helyi vezetők folyamatosan meg akarják állítani az utazási bummot. Akadnak persze olyanok, akik magánlakásokban élnek, helyi lakosokkal együtt dolgoznak, megtanulják a nyelvet, és olyan vállalkozásokat építenek, amelyek közvetlenül a befogadó közösség javát szolgálják, a többieknek azonban alapos önvizsgálatot kéne végezniük. Húsz vagy akár tíz éve Chiang Mai vagy Ubud földi paradicsomnak számított, ma pedig a thaiföldi tengerpartok belefulladnak a szemétbe, és időszakosan el kell zárni őket a turisták elől. 

A turizmus mint iparág eleve fenntarthatatlan. Ahogy az úti célok egyre népszerűbbé válnak, a turisták addig zsákmányolhatják ki a helyszín erőforrásait, amíg az el nem veszíti a vonzerejét azok számára, akik nyaralóhelyként szeretnék használni. Ha nem lesz többé trendi, az ott lakók magas árakkal és munkanélküliséggel nézhetnek szembe. Jó volna azt hinni, hogy fejlődtünk a viktoriánus kor óta. Utazni a világ egyik legcsodálatosabb dolga: megráz, elvarázsol, és jó esetben hozzáad az ember karakteréhez. Fel kell azonban ismerni, hogy egyetlen ország sem játszótér. Míg a digitális nomádok abban a kiváltságban részesülnek, hogy összepakolhatnak és távozhatnak, ha már unják a banánt (vagy a kókuszdiót), az ott élők, akik olcsó italokat szolgálnak fel nekik, fogják majd feltakarítani a romokat.

Borítókép: Ajándékokért rúdra mászó indonéziaiak Bali szigetén. A digitális jövevények szétverik a helyi hagyományokat (Fotó: Europress/AFP/Sonny Tumbelaka)