A koronavírus korában egyre több cég váltott virtuális munkára, a járványt követő gazdasági válság és magas rezsiköltségek miatt pedig a dolgozók egy jelentős része azóta is otthon ragadt. A kérdés adja magát: miért is maradjon otthon, ha olyan egzotikus helyekről is gond nélkül dolgozhat, miközben még spórol is, mint Bali, Cabo és Tulum? Ez a logika nyitotta meg az utat a digitális nomád hordák terjeszkedése előtt, akik nemcsak a munkát és a szórakozást keverik, de utazásaikat és tapasztalataikat a közösségi médiában is percről percre megörökítik. „Gyertek Mexikóba, elképesztő Margaritákat kevernek szinte ingyen!” Mindannyian láttunk már Instagram-posztot az egyik kezében az Indonéziába szóló egyirányú repülőjegyét, a másikban pedig MacBookját szorongató srácról vagy lányról, aki aztán álomszerű tengerpartokról jelentkezik be, és reklámozza mesés életstílusát – egy amerikai vagy nyugat-európai szemmel nevetségesen olcsó, napfényes országból. A digitális nomád életstílus azonban sokkal kevésbé etikus a gyakorlatban, mint amilyennek ezeknek az influencereknek a színes, viháncoló képsorai alapján tűnhet: erre hívják fel a figyelmet az átmeneti haszonélvezők gyakorlatát neokolonializmusnak bélyegző helyiek.
Helyiek kontra nomádok
Persze nem mindenki, és nem is mindenhol, a probléma azonban nagyon is valós: a TikTok újabban telis-tele van olyan, dühös közép- és dél-amerikai, valamint távol-keleti fiatalok videóival, akik a kizsákmányoló, helyi közösségeket romboló digitális nomádok ámokfutása ellen tiltakoznak. A gyarmatosítás a történelemkönyvek homályába vész: a nagy fehér európai megérkezik egy korábban „érintetlen” helyre, és „haladást, civilizációt és kultúrát” hoz a „szegény vadaknak”. A gyarmatosítók persze emellett az olcsó munkaerőből tőkét kovácsolnak életszínvonaluk felemelésére, hogy utána gazdagon mehessenek haza, egzotikus sztorikkal, amelyeket jó lesz elmesélni. Ismerős? A neokolonializmus a szótári definíció szerint gazdasági, politikai, kulturális vagy egyéb nyomásgyakorlás más országok, különösen a korábbi függőségek ellenőrzésére vagy befolyásolására. Egész országokra vonatkozik, de ennek is van személyes szintje.
Bali szigetén a helyi minimálbér 144 eurónak megfelelő indonéz rúpia, körülbelül annyi, mint egy éjszakás tartózkodás a legkevésbé Instagram-képes villában. Ennyiért még csak medencénk sem lesz, nemhogy hintánk a dzsungel felett! Más délkelet-ázsiai helyeken még rosszabb a helyzet: Kambodzsában például a minimálbért 150 euróban határozzák meg, de a legtöbben a valóságban havi negyven euró körül keresnek. A tehetősebb országokból beáramló nomádok legtöbbször nagyon kevés érdeklődést mutatnak az őket körülvevő helyi közösségek és gyakorlatok iránt, és leginkább amiatt aggódnak, hogy kalandjaik hogyan fognak kinézni a feltöltött videókon – no és vajon lesz-e elég lájk. Legtöbbször trópusi helyeket választanak, majd summázzák, hogy a helyi életszínvonal és a szolgáltatások minősége „alacsonyabb szintű”, mint az általuk ismert.
Csalóka fellendülés
Ezeknek az utazóknak a beáramlása, akik olyan éttermeket, irodákat és üzleteket keresnek, amelyekben jól érzik magukat, azaz ismerős számukra, transznacionális dzsentrifikációs hullámot hozott létre. Kizsákmányolják a helyi lakosságot, és sok esetben szétverik a közösségeiket is. A rizsföldeket olcsó bárok, szállodák és éjszakai klubok váltják fel, hogy minél több külföldit vonzzanak a gyors profit reményében. A digitális nomádok ráadásul nemcsak állandósítják a nyugati felsőbbrendűség mítoszait, hanem másokat is ugyanerre buzdítanak – a Föld déli felét menekülőútként kezelik a mindennapi nyüzsgés és a nyugati munkakultúra elől. A slusszpoén pedig, hogy nem fizetnek helyi adót, hiszen a legtöbb esetben turistavízummal töltenek el az adott helyen néhány hónapot, majd továbbállnak. Előtte az árakat viszont úgy felnyomják, hogy a helyiek számára pokollá teszik a mindennapi életet, sokaknak el is kell költözniük.
A nomádok általában azzal védekeznek, hogy ők igenis ott élnek, megismerik a kultúrát, és fellendítik a gazdaságot, dacára annak, hogy a helyi vezetők folyamatosan meg akarják állítani az utazási bummot. Akadnak persze olyanok, akik magánlakásokban élnek, helyi lakosokkal együtt dolgoznak, megtanulják a nyelvet, és olyan vállalkozásokat építenek, amelyek közvetlenül a befogadó közösség javát szolgálják, a többieknek azonban alapos önvizsgálatot kéne végezniük. Húsz vagy akár tíz éve Chiang Mai vagy Ubud földi paradicsomnak számított, ma pedig a thaiföldi tengerpartok belefulladnak a szemétbe, és időszakosan el kell zárni őket a turisták elől.
A turizmus mint iparág eleve fenntarthatatlan. Ahogy az úti célok egyre népszerűbbé válnak, a turisták addig zsákmányolhatják ki a helyszín erőforrásait, amíg az el nem veszíti a vonzerejét azok számára, akik nyaralóhelyként szeretnék használni. Ha nem lesz többé trendi, az ott lakók magas árakkal és munkanélküliséggel nézhetnek szembe. Jó volna azt hinni, hogy fejlődtünk a viktoriánus kor óta. Utazni a világ egyik legcsodálatosabb dolga: megráz, elvarázsol, és jó esetben hozzáad az ember karakteréhez. Fel kell azonban ismerni, hogy egyetlen ország sem játszótér. Míg a digitális nomádok abban a kiváltságban részesülnek, hogy összepakolhatnak és távozhatnak, ha már unják a banánt (vagy a kókuszdiót), az ott élők, akik olcsó italokat szolgálnak fel nekik, fogják majd feltakarítani a romokat.
Borítókép: Ajándékokért rúdra mászó indonéziaiak Bali szigetén. A digitális jövevények szétverik a helyi hagyományokat (Fotó: Europress/AFP/Sonny Tumbelaka)
