Míg a nagy kiadók témák és minőség szerint is válogatnak, sok esetben szerkesztői kontroll alá vonják a kéziratot, módosításokat javasolnak a szerzőnek, egyszóval olyan állapotba hozzák a szöveget, hogy azt a legnagyobb eséllyel lehessen értékesíteni, addig a hiúságkiadó modelljének az a lényege, hogy nem válogat, nem utasít vissza, nem javít, nem korrigál, nem kérdőjelezi meg a szerző egyetlen mondatát sem. Hogyan is tudná szolgálni az írói hiúságot, ha javításokat javasolna a szövegben? És ezt persze tudják a terjesztők is, a boltosok is, a könyvtárosok is, de sokszor még a vásárlók is.
Még azt is mondanám, hogy sok szerző is tudja.
Nem is bánja. Ők nem a nagyközönségnek írnak, hanem a családnak, a barátoknak, az ismerősöknek, a mikroközösségnek. Sokszor meglepően jókat, meglepően tartalmasan. Olvastam én már olyan szöveget, amiről meg nem mondtam volna, hogy magánszorgalmú önmegvalósítás áll mögötte. Ilyen esetekben sajnálhatjuk, hogy a hiúságkiadóknak nincs módja komoly marketingre. A reklám drága. A kockázatkerülő kiadó nem vállalja, a szerző meg többnyire nem tudja vállalni. De azért javaslom, e hiányosság fölött ne hullassunk krokodilkönnyeket. Jobbára a marketing sem segítene semmin. Ha például végigsétálunk egy-egy könyvvásár standjai mentén, ahol a bódévárosban szinte a zsebünkbe tuszkolják az eladók a maguk kiadványait, hát bizony sok megdöbbentő művet találunk. Olyat, amiről szerzője azt hiszi, értékes, mi pedig egy-két mondat elolvasása után borzongva kiáltunk fel: O tempora, o mores!
Borítókép: A rózsa neve (Fotó: AFP)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!