Egy barátom úgy fogalmazott: véget ért a kor, amikor a könyveknek voltak szerzői. Ma már inkább a szerzőknek vannak könyvei. Ha ez így talán nem is igaz, kétségtelen tény, hogy a digitális technológiák széles körű elterjedése nemcsak a médiát tette populáris tereppé, nemcsak bloggerek, vloggerek, youtouberek és mindenféle influenszerek jutottak széles nyilvánossághoz, de a könyvkiadás is megnyílt a legkülönfélébb alanyi szerzők előtt.
Hiúságok kiadója
A Foucault-inga című zseniális regényében Umberto Eco hosszan ír a módszerről, elmesélve, milyen fondorlatos szöveggel fürdeti meg a kiadó az irodalmi dicsőség vizében a szerzőt, mennyi ígéret és milyen fényes jövő lehetősége szerepel a szerződésben, miközben valójában csak néhány száz példányos kiadást tervez a kiadó. A szerző azonban kifizet kétezer példányt, majd másfél év múlva szomorú jelzést kap: nem fogy a zseniális mű, nem érett rá a közönség: zúzdába kell küldeni. Hacsak… Hacsak nem vásárol meg belőle valamennyit a szerző. Ő pedig összekaparja a családi kassza minden líráját és fizet. Így írja Eco:
Mérleg: a szerző nagyvonalúan állta 2000 példány előállítási költségeit, a Manuzio (az ilyen jellegű kiadó olasz gúnyneve) kinyomtatott 1000-et, beköttetett 850-et, és 500-at másodjára is kifizettetett. Évi ötven-egynéhány szerzővel a Manuzio minden évben nagy nyereséget könyvel el. Méghozzá lelkifurdalás nélkül: boldogságot terjeszt.
Nálunk nem ez a helyzet. No igaz, nem is a nyolcvanas évek felhőtlenül optimista, bizalomteli, ezért persze visszaélésektől sem mentes korszakát éljük. Mifelénk most igen korrekt kiadói gyakorlat alakult ki: van néhány kiadó, amelynek üzleti modellje a szerzői zsebekre és a családi kasszákra épül. Ám nem árul zsákbamacskát: ők valójában a szerzői kiadást teszik kényelmesebbé. Amúgy a modell nem új, nemcsak Eco ír róla hosszasan, de Wikipédia-cikk is foglalkozik a témával. Így:
A hiúsajtó vagy hiúságkiadó olyan kiadó, ahol bárki fizethet egy könyv kiadásáért. A »hiúságsajtó« kifejezést gyakran pejoratív módon használják, ami arra utal, hogy az ilyen szolgáltatást igénybe vevő szerző hiúságból publikál. A hiúságkiadó abban különbözik a saját kiadástól, hogy amikor egy szerző önállóan publikál, teljes ellenőrzést gyakorol a könyve felett, beleértve a könyv szerzői jogait is.
De ennél fontosabb az az összehasonlítás, amit a klasszikus kiadók és a hiúságkiadók kapcsán tesz a szócikk:
A mainstream kiadók soha nem kérnek díjat a szerzőktől könyveik kiadásáért. A kiadó viseli a közzététellel járó minden kockázatot és viseli az összes költséget. E pénzügyi kockázat miatt a mainstream kiadók rendkívül szelektíven választják ki, hogy mit fognak kiadni, és a legtöbb kéziratot elutasítják. A nagyfokú elutasítás az oka annak, hogy egyes szerzők hiúságsajtókhoz fordulnak, hogy kiadják munkáikat.
Hiúságsajtó
Ma Magyarországon a legtöbb önfinanszírozó kiadó igazi szolgáltatást nyújt. A szerzői igényeknek meg a szerzői pénztárcának megfelelően a könyvet megszerkesztik, betördelik, korrektúrázzák, megtervezik a borítóját és kinyomtatják. Nagyobb kérdés a piacra juttatás és a marketing. Mert bár ezek a kiadók a saját webfelületeiken hirdetik, árusítják kiadványaikat, kiajánlják a könyveiket a nagy könyvkereskedőknek, ezek a legritkább esetben kérnek belőlük. Érthető okból. A tartalmi kontroll ugyanis teljességgel hiányzik.
