A divatszakma állítása szerint azok a legjobb modellek, akik elfogadva az öregedést, a kamera elől átülnek a kamera mögé. Viszonylag ritka az ilyen karrier, Hollywood most egy Lee Miller életéről készült új Kate Winslet-filmmel kíván tisztelegni a hasonló életutak előtt. A mozikba decemberben érkező alkotást nemcsak a film- és divatrajongók, de a politika iránt érdeklődők is várják. A divat és a politika ugyanis régóta kéz a kézben jár.
Joseph Nye amerikai professzor a nyolcvanas években osztotta fel a politikai befolyásolás eszközeit puha és keményvonalas technikákra, amelyben a kultúra tipikusan az előbbinek, míg a katonai és gazdasági szankciók az utóbbinak számítanak. A puha hatalom lényege az ország vonzó tulajdonságainak kidomborítása. A koncepció Amerika-központú, valóban létezik az amerikai film-, zene- és divatipar befolyásoló szerepe. A keleti országok, mint Kína, korábban a Szovjetunió vagy a legutóbbi presztízs sport- és építészeti projektek kapcsán Szaúd-Arábia már kevésbé tudják alkalmazni a puha hatalom kereteit.
Propaganda és divat
– A divat mindig meghatározta a társadalmat, óriási hatással volt az emberek életére és a politikára. Minden korszaknak megvolt a maga divatja. Tradicionálisan Párizs a központ, de a XX. századi változások és a világháborúk nyomán Európa gazdaságilag, politikailag és katonailag kimerült, ezért is került át a centrum az Egyesült Államokba – magyarázza Nógrádi György, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója.
A folyamat a második világháború idején vált egyértelművé, amikor a nagy amerikai divatlapok már nemcsak a tengerentúl öltözködését, de Európa életvitelét is meghatározták. A Vogue-ot a születésétől fogva körbelengi a hatalom. Az alapító Arthur Turnure mindenáron meg akarta őrizni az amerikai századelő csillogását és a New York-i elit hegemóniáját, ezért olyan lapot hozott létre, amely a kék vér elsőbbségét hirdette a pénzarisztokráciával szemben. Bár a Harper’s Bazaar elegáns női magazinként 25 évvel megelőzte, mégis a Vogue lett az a divatlap, amely meghatározta, hogyan viselkednek a felsőbb körök tagjai, illetve mit jelent nőnek lenni az adott korszakokban.
Az európai, majd később a közel- és távol-keleti inkarnációk is folytatták a hatalmi összefonódás gyakorlatát, a leglátványosabban a második világháború alatt a brit Vogue, amely a főszerkesztő Audrey Withers későbbi bevallása szerint minden héten tartott megbeszélést a propagandaügynökségként is szolgáló brit információs minisztériummal.
Mivel a férfiak a fronton harcoltak, nők helyettesítették őket az iparban és a mezőgazdaságban, amit a divatnak is figyelembe kellett vennie. Ráadásul az általános hiány miatt anyagból és cérnából is alig akadt, ezért meg kellett győzni a nőket, hogy csinos az egyszerű szabásvonal és a rövid, könnyen kezelhető, munkahelyi balesetet nem okozó haj. Utóbbit főként Deborah Kerr és Coral Browne színésznők szerepeltetésével lehetett elérni.
Görög Ibolya protokollszakértő szerint a divatlapok népszerűségét és meggyőző erejét az adja, hogy szórakoztatnak, és ezen keresztül közvetítik üzenetüket. Hiszen minden nő kíváncsi, hogyan öltözködnek a többiek. Erzsébet királyné híres mondása, hogy ha nem szaladsz a divat után, nem tudsz kimenni belőle, tehát az ember alapvetően trendkövető. Ha pedig vannak olyan különleges személyek, akik példaként szolgálhatnak, bár kilógnak a keretből, azokat érdemes trenddé változtatni.
Ki volt Lee Miller?
Lee Miller ilyen volt. Először modellként, majd fotói nyomán a jóravaló dolgozó nő jelképeként illeszkedett a Vogue propagandagépezetébe. Millert kisgyerekként az apja ismertette meg a fényképezéssel, gyakran ült modellt apja orvosi képeihez, majd 19 évesen a Vogue-tulajdonos Condé Nast autója elé lépett le Manhattanben. Az eset indította el a modellkarrierjét, mivel így ismerkedhetett meg az amerikai Vogue akkori főszerkesztőjével, Edna Woolman Chase-szel, akinek Miller az 1920-as évek második felében kommunikálni kívánt „modern lányt” testesítette meg.
Miller 1929-ben Párizsba utazott, hogy a szürrealista művész és fényképész Man Ray mellett gyakornokoskodjon. Bár Ray sokáig nem fogadott diákokat, Miller a modellje, a szeretője és az együttműködő partnere lett. A párizsi szürrealista körök részeként barátságot kötött a francia Vogue divatszerkesztőjével, Solange d’Avennel, Pablo Picassóval, Paul Éluard-ral és Jean Cocteau-val is. 1932-ben hagyta el Man Rayt és Párizst. Visszatérve New Yorkba számos kiállítást nyitott, illetve portré- és reklámfotósként dolgozott, majd két évvel később egy egyiptomi üzletemberrel való házassága révén Kairóba költözött. 1937-ben tért vissza Párizsba, ahol találkozott későbbi második férjével, Roland Penrose-zal. A brit szürrealista festő olyan személyes és kreatív szabadságot biztosított Millernek, amelyet egyetlen korábbi partnere sem, hiszen Man Ray, bár széles körben ünnepelte Miller szépségét, valójában szexuális tárgyként kezelte, az egyiptomi luxus pedig érzelmi elszigetelődéssel járt.
London bombázása idején Penrose-zal élt Hampsteadben, ekkor kezdett neki a háborús fotózásnak. Első cikke a brit Vogue-ban az oxfordi nővérek munkájáról szólt, 1942-től szolgált hivatalos háborús tudósítóként.
A D-nap után alig egy hónappal utazott Franciaországba, felvételeket készített a napalm első használatáról St. Malónál, illetve a náci koncentrációs táborokban is Buchenwaldban és Dachauban. Az egyik leghíresebb kép róla Adolf Hitler fürdőszobájában készült, ekkor David E. Shermannel, a Life magazin fényképészével dolgozott együtt.
Miller munkáját mindig női látásmódja hatotta át, a háború nőkre gyakorolt hatását igyekezett bemutatni. Ausztriába, Magyarországra és Romániába is eljutott, ahol képei azt illusztrálták, hogy a csaták nem érnek véget a fegyverropogás megszűnésével. A női szenvedés következményeinek érzékeltetése azonban nem fért össze az ötvenes évek New Lookjával, így a háború után egyre kevesebbet dolgozott a Vogue-nak. A poszttraumás stresszből és depresszióból a Penrose-zal együtt vásárolt sussexi birtokán gyógyult ki, ahol gourmet séfként kezdett új életet. Hamvait is kedvenc fűszerkertjében szórták el 1977-ben.
Kate Winslet Lee Miller-filmjének célkeresztjében a háborús fotózás áll
A Kate Winslet főszereplésével készült film a háborús fotós időszakra koncentrál, és Miller szerelmi életét is jóval egyszerűbbnek mutatja a valóságnál. A torontói filmfesztivál közönsége dicséri az alkotást, ám már felmerült a Redditen, hogy a mozi nem fordít elég figyelmet a divat kötött narratívájának kifejtésére.
Utóbbi valószínűleg az elmúlt évek egyik legvitatottabb Vogue-címlapjának köszönhető, amely Olena Zelenszka nyári szerepeltetésével elvileg az ukrajnai háború borzalmaira kívánta felhívni a figyelmet. A közönség egy része ízléstelennek érezte a megközelítést, mondván: a méregdrága márkákba öltöztetett Zelenszka relativizálja a konfliktust, mások úgy vélték, egy divatlap ne politizáljon. A Vogue szerkesztői védekezésképp egy 2010-es címlapra hivatkoztak, amelyen Kristen McMenamy modell fekete olajtócsa közepén áll, megjelenítve a Deepwater Horizon katasztrófáját, amely a Mexikói-öböl legnagyobb olajszennyezése volt.
Vogue a politikai palettán
Anna Wintour, az amerikai Vogue főszerkesztője jól ismert alapelve, hogy egy divatmagazin kockázatot vállalva lesz sikeres, tehát követi a reklámok alapelvét: mindegy mit, csak beszéljenek a termékről. A politikai állásfoglalás feltehetően annak is köszönhető, hogy Wintour és a Condé Nast kiadóvállalat elkötelezett demokrata.
A Condé Nast összes támogatásként felajánlott összegének mindössze 0,3 százalékát kapják a republikánusok. A legfontosabb magazinok, a Vogue, a GQ és a Vanity Fair pedig minden centet a demokratáknak utalnak. Wintour sosem nyilatkozott pozitívan Melania Trump öltözködéséről, ellenben Michelle Obamát és most Jill Bident dicséri. Amikor az Economist 2019-ben az akkori fehér házi divatról kérdezte, Wintour Michelle Obamáról kezdett beszélni, és ki sem ejtette Melania Trump nevét, ellenben Michelle Obama korábban háromszor is szerepelt a magazin címlapján (bizonyos pletykák szerint egy nagyköveti poszt reményében).
Szakértők szerint addig nincs baj, amíg egy politikai irányzat gazdasági képviselője morális döntésből támogat egy eszmét, még akkor sem, ha ezzel megvalósítja Noam Chomsky propagandaelméletét (nem létezik szabad sajtó, hiszen minden kiadvány mögött valamilyen érdekcsoport áll). Ám ha egy újság összekapcsolódik a gazdasági és katonai kemény hatalommal, az a puha hatalom létét kérdőjelezi meg.
Borítókép: Kate Winslet A szabadság útjai forgatásán (Fotó: Getty Images)
