Coco Chanel óta minden divatvilágban dolgozó tudja: a fekete egyenruha. De nemcsak az. Üzenetértéke is lehet, ha abban a (kis) feketében a megfelelő személy pózol. Jelen esetben, a Vogue szeptemberi számának címlapján Cindy Crawford, Christy Turlington, Linda Evangelista és Naomi Campbell, a nyolcvanas–kilencvenes évek szupermodelljei. Ők határozták meg az évtizedet, amikor a divat a felső tízezer úri huncutságából a film-, a televízió- és a zeneipar mellett a szórakoztatóipar oszlopává lépett elő.
Michael Kors amerikai divattervező úgy emlékszik a divatot megváltoztató pillanatra, hogy 1986-ban látta meg Cindy Crawfordot besétálni az aktuális modellválogatására, és tudta, többé „semmi nem lesz ugyanolyan”. A dizájner mindig szerette a női test természetes vonalait, Crawford pedig nem a később divatossá vált heroinsikket testesítette meg. Sokkal természetesebben viselkedett a klasszikus párizsi modellek ötvenes évekből megmaradt mozdulatainál.
Alig telt el négy év, és a természetesség bevette a világ kifutóit és magazincímlapjait. Peter Lindbergh saját farmerjükben, egyszerű toppal fényképezte Crawfordot, Turlingtont, Evangelistát és Campbellt, illetve a januárban elhunyt Tatjana Patitzt. A fotó akkora siker lett, hogy George Michael a modellekkel forgatta a Freedom! ’90 klipet, illetve együtt vonultak fel a Versace divatbemutatón, miközben a dal szövegét tátogták.
„Őrület volt” – meséli Evangelista a Vogue-ban. „Nem voltunk a Beatles.”
És mégis a kép és a klip a popkultúra kitörölhetetlen darabja maradt, amely bebetonozta a modellek nevét.
Visszatérnek a szupermodellek
Nem csoda, hogy az amerikai és a brit Vogue közös fotózást szervezett a 33 éves fénykép megidézésére, hiszen a divatvilág állandó körforgásában a 2020-as évek a nyolcvanas–kilencvenes évek újraéléséről szólnak. Ráadásul a szupermodellek olyan modern 2023-as üzeneteket közvetítenek, mint inkluzivitás (Naomi Campbell volt az első fekete modell, aki a francia Vogue címlapjára került), fizetési egyenlőtlenségek (Campbell már a húszas éveiben is rendszeresen felszólalt az alacsonyabb fizetés miatt), öregedés (Evangelista nyíltan beszélt a plasztikai kezelések negatív hatásairól) és a #metoo (Bruce Webert és az azóta elhunyt Patrick Demarchaliert – akik a négy modell gyakori fotósai voltak – többen vádolták a manökenekkel való nem megfelelő viselkedéssel).
A Vogue szeptemberi kiadása minden évben fontos üzenetet hordoz.
Az első 1893-ban jelent meg, címlapján egy elegáns őszi ruhát viselő hölggyel. Csaknem száz évig a glamour határozta meg az őszi kezdő oldalakat, amelyeket aztán a nyolcvanas évektől átvettek a szupermodellek. A kétezres években már színészek, zenészek és celebek is kerülhettek a szeptemberi címlapra, az elmúlt években pedig olyan modellek, akik valamilyen politikai állásfoglalást is közvetítenek, például fontos szerepet játszanak környezetvédelmi ügyekben vagy a woke ideológiának megfelelően a genderkérdésben.
A divatév kezdete
Mindez azért fontos, mert a divatév nem januárban, hanem szeptemberben kezdődik, amikor az iskolakezdéssel összehangolva a női vásárlók igyekeznek beszerezni új szettjeiket.
Nemcsak a Vogue, hanem az összes divatmagazin számára tehát a legfontosabb szám a szeptemberi, mivel ekkor gyűjthetik be a legtöbb reklámot. A ruha- és cipőcégek, a kozmetikai vállalatok ekkor hirdetik meg legújabb termékeiket, a magazinok cikkei pedig a következő időszak trendjeit vázolják fel, köztük nemcsak az ősziekkel, hanem előrevetítve a tavaszi–nyári divathetek viseleteit is.
A szeptemberi lapot már októberben elkezdik tervezni a legnagyobb lapok. A folyamatot R. J. Cutler tette halhatatlanná A szeptemberi kiadás című 2009-es dokumentumfilmjében, amelyben a főszerkesztő, Anna Wintour szinte emberinek tűnik, az egyszerű halandó pedig olyanok munkáját is megismerheti, mint az akkor kreatív igazgatóként dolgozó Grace Coddington. A film a 2007-es, 840 oldalas szeptemberi szám születését követi végig.
A leghosszabb magazin 2012-ben született, ez 916 oldalas volt és 2,3 kilót nyomott, de az első több mint száz oldalon csak hirdetés szerepelt. A 2023-as kiadás nem ennyire vaskos, de a hirdetések megmaradtak, illetve az üzenetük is. Hiába szerepelnek ugyanis a címlapon a nyolcvanas–kilencvenes évek sztárjai, a hirdetések a fiatal, aktivista modelleket vonultatják fel. Kaia Gerber– aki Cindy Crawford lányaként ma az egyik legkeresettebb a szakmában – és Bella Hadid pozitív üzeneteket közvetítenek, hiszen az irodalom szószólói. De létezik plus size és LMBTQ-aktivista modell is, közös pontjuk, hogy mindannyian ránc nélküli, ragyogó bőrű fiatalok.
Woke és Photoshop
Az elmúlt harminc éveben a divatvilágban bekövetkezett inkluzivitás ugyanis nem jutott el odáig, hogy az idősödés felett napirendre térjen.
Crawford, Turlington, Evangelista és Campbell hiába pózolt két napon keresztül Manhattanben Rafael Pavarotti kamerája előtt, az elkészült képek nem valódi ötvenes arcukat mutatják meg.
Természetesen a smink és a világítás mindenkin sokat változtat, de az igazi varázslat a számítógépen történik. A Vogue Instagram-oldalára számos komment érkezett, hogy ideje volna „hagyni, hogy a nők megöregedjenek”, illetve hogy minek kellett „obszcén mennyiségű, személyiséget eltüntető Photoshopot” használni. Hiszen ha korábbi „istennőszerű” szupermodellek számítógépes utómunkára szorulnak, „akkor milyen remény marad nekünk, többieknek?”
Valójában úgy tűnik, hogy míg a divatvilág elvileg a politikai korrektség szószólója, szeretné tágítani az emberek látásmódját, felhíva a figyelmet marginális problémákra, valójában nem tud szabadulni a divat valótlanságának vádjától. Anna Wintor és a szám társszerkesztője, a brit Vogue főszerkesztője Edward Eninful mentségére szolgál, hogy ez a fajta kettősség a filmvilágban is létezik. A progresszív ügyek szószólójaként tartott Netflix például a Sherryl Woods regényeiből készült Édes magnóliákban egykorúvá tette a főszereplőnőt és annak új szerelmét, amikor a regényekből egyértelműen kiszámolható, hogy a főszereplő a negyvenes évei elején járhat, amikor beleszeret a fia baseballedzőjébe, akiről tudjuk, hogy harmincéves. A politikai korrektség tehát nem terjed ki a kor kliséinek lebontására sem a vásznon, sem a magazinok címlapján.
A sikert ugyanakkor hitelesen ünnepli az szám. És érdekes módon – némileg szembemenve a woke narratívával – nemcsak az üzleti eredményeket (Cindy Crawford a visszavonulása óta számos milliárdos céget alapított, Evangelista, Turlington és Campbell gyerekek vagy éppen feltörekvő tervezők sikeres támogatói), hanem a hosszú házasságot is elismeri a lap. Crawford és Turlington évtizedek óta éli Malibuban és Hamptonsban az amerikai családok fehér léckerítéssel szegélyezett álmát. Ez pedig egészen különleges egy olyan közegben, amelyet a fogyókúráról, a drogokról és a 24 órás munkarendről ismerünk.
Borítókép: Anna Wintour a Chloé divatbemutatóján 2019-ben (Fotó: Kristy Sparow)
