A sorozat középpontjában egy tehetséges sakkozó fiatalember áll, aki vidékről kerül egy budapesti egyetemre, hogy előbb az „ifjúsági vonal” megfigyelésére beszervezett kapcsolata legyen a belügyi szerveknek, aztán pedig – szövevényes sztorik eredményeként – az általa megfigyelt ellenzéki csoportnak az egyik kulcsembere. Ráadásul úgy, hogy eközben az állambiztonsági hálózaton belüli játszmákban is pozíciót sikerül szereznie. A testvére betegségével – és a számára biztosított gyógyszerellátás megvonásával – megzsarolt filmbéli Demeter Geri karaktere mai agyunkkal, s napjaink tizenéveseinek gondolkodásmódjával már elképzelhetetlen helyzeteken megy keresztül.
A valóság még szörnyűbb volt. A Kádár-korszak mindennapjait állambiztonsági hálózatok szövevénye fonta körbe, amely a társadalom valamennyi rétegére kiterjedt. Ennek a világát ismerhetjük meg a Tartótisztek című könyvből, amely a Belügyminisztérium III/III. csoportfőnökségének belső történeteit tárja az olvasó elé. Szerzője Tabajdi Gábor, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának tudományos kutatója, aki korábban az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán folytatott történelmi, filozófiai és politológiai tanulmányokat, majd szerzett doktori fokozatot. Könyvében a szocializmuskori állambiztonság belső elhárításának szerkezetét tekinti át: tartótiszti és csoportfőnöki sorsok, karrierutak, életrajzok és portrék (szó szerint, hiszen a hálózat vezetőinek fényképei is szerepelnek a kötetben) alkotják a mű gerincét, amelynek levéltári forrásbázisát az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának dokumentációja adja.
Ha megnézzük a Belügyminisztérium hírhedt III/III. csoportfőnökségének állományát egy 1979-es pillanatfelvételen, akkor látszik, hogy általános iskolai végzettséggel rendelkezett 29 százalékuk, középiskolaival 41 százalékuk, főiskolai oklevéllel húsz százalékuk, míg egyetemi diplomával tíz százalékuk.
Elmondható tehát, hogy nem a legjobban képzett stábbal vette föl a harcot „reakcióval” a belügy.
Az, hogy kik voltak a „reakciósok”, kik számítottak „ellenséges elemeknek”, az a könyv egy másik fejezetéből derül ki. Például az 1966 és 1969 közötti időszakban az ügyek többsége röpcédula-terjesztés miatt indult, de az ifjúsági és az egyházi vonalak elleni föllépéssel is sokat foglalkozott a csoportfőnökség, sőt az „ideológiai vonalat” és a „volt elemeket” sem hanyagolták el. Ez utóbbi két csoportba sajátos módon nemcsak a két világháború közötti politikai szereplők, vagy éppen az egykori ötvenhatosok számítottak, hanem az „ősbaloldaliak” – ahogy akkoriban nevezték a „szektás dogmatikus kommunisták” – is (jellemzően Rákosi Mátyás egykori támogatói).
