Kádár akkor már nem volt az ország politikai vezetője. Sem érdemi posztja (a Magyar Szocialista Munkáspárt számára megalkotott elnöki tisztsége nem volt több puszta címnél), sem informális hatalma nem volt. A rendszerváltozás előestéjén úgy tűnt, Kádár utódja Grósz Károly, aki 1987 júniusa és 1988 novembere között rövid ideig Magyarország minisztertanácsának élén állt, illetve részben ezzel párhuzamosan, 1988 májusától 1989 októberéig az állampárt főtitkári tisztét töltötte be.
A Borsod megyei párttitkárságot és az MSZMP agitációs és propagandaosztályát is megjárt, végül a hatalomba budapesti pártitkárként kerülő Grósznak – aki 1996-ban, hatvanöt éves korában bekövetkezett haláláig rendíthetetlenül kommunistának vallotta magát, és az MSZMP (a későbbi Munkáspárt) újjászervezésében is szerepet vállalt – végül rövid és egyáltalán nem békés időszak jutott a fölbomló és széteső szocialista Magyarország élén. Ráadásul a helyzeten nemhogy nem tudott úrrá lenni, de mind a párt vezetőjeként, mind a kormány fejeként csődöt mondott. Noha meghirdette a piacgazdaságra való áttérés szükségességét, szorgalmazta az általános forgalmi adó és a személyi jövedelemadó bevezetését, mereven ragaszkodott a szocialista gazdasági struktúrákhoz és az egypártrendszerhez. Miután a reformkommunisták és az ellenzékiek számára is kellemetlenné vált a személye, egyik beszédében fehérterrort és anarchiát vizionált az államszocializmus bukása utáni időkre. Nem lett igaza.
Medgyesi Konstantin, a szegedi egyetem oktatója és a város múzeumának igazgatóhelyettese Apagyilkosság című kötetében Kádár és Grósz kapcsolatrendszerét, valamint az állampárti vezetői szerepben való utódlásuk történetét tekinti át.
A könyvből – amelynek tényanyaga egyébként széles történeti bázison, primer forrásokon, visszaemlékezéseken, sajtóanyagokon nyugszik – világosan kirajzolódik, hogy két teljesen eltérő karakterű és egymást egyáltalán nem kedvelő politikai szereplő hatalomváltásáról volt szó, amely nem ment zökkenőmentesen.
Kádár János ugyan nem volt olyan véreskezű diktátor, mint a romániai Nicolae Ceaușescu, sem olyan sztárallűrökkel rendelkező világfi, mint a jugoszláviai Josip Broz Tito, mégiscsak a minket megszálló szovjetek érdekeinek kiszolgálója és a magyar kommunista diktatúra vezéralakja volt. Ennek tükrében különösen érdekes, hogy közvéleményünkben három évtized alatt a gulyáskommunizmusnak nevezett „jóléti szocializmus” és „a legvidámabb barakként” számon tartott országunknak mintegy „atyjává” és a paternalista állam jelképeként kvázi „kollektív apafigurájává” vált. Hasonló utat járt tehát be nemzeti tudatunkban, mint majdnem egy évszázaddal korábban Ferenc József császár és király.
Az idősödő, hatalmától egykori szövetségesei és beosztottjai által megfosztott, de egykoron karizmatikus és bizonyos körökben népszerű Kádár János utódja egy nála jóval „unalmasabb”, ugyanakkor a szovjet akaratot és a hazai pártapparátust rezzenéstelen arccal kiszolgáló csinovnyik lett Grósz Károly személyében, aki különösebb politikai tehetség nélkül nem tudott élni az ölébe szakadt hatalommal. Mind az állampárton belüli kezeletlen megosztottság fokozása, mind a rendszerváltozás folyamatának előszeleivel való (egyébként erőtlen) szembenállása, mind csúfos diplomáciai leszereplései (például a romániai diktátorral való aradi találkozója során) szánalmassá tették alakját politikatörténeti emlékezetünkben.
Mint Medgyesi Konstantin a könyvében fogalmaz:
Grósz Károlynak országvezetőként lényegében két év adatott, míg Kádárnak harminckettő, ebből fakadóan a két politikus teljesítményének objektív összemérése lehetetlen, ugyanakkor az előd és az utód habitusát mégis sokan hasonlítják össze. Bányász Rezső, aki dolgozott Kádár mellett, és Grósszal a kollegiális kapcsolaton túlmutató jó személyes viszonyt ápolt, így fogalmaz: »Ha összehasonlítást tettem titkon magamban az Öregúr politikai karizmája és Karcsi vonzása, törekvései között, nagy hiányérzést kelt bennem.«
Borítókép: Kádár János és Grósz Károly (Fotó: Fortepan/Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény)
