Kádár akkor már nem volt az ország politikai vezetője. Sem érdemi posztja (a Magyar Szocialista Munkáspárt számára megalkotott elnöki tisztsége nem volt több puszta címnél), sem informális hatalma nem volt. A rendszerváltozás előestéjén úgy tűnt, Kádár utódja Grósz Károly, aki 1987 júniusa és 1988 novembere között rövid ideig Magyarország minisztertanácsának élén állt, illetve részben ezzel párhuzamosan, 1988 májusától 1989 októberéig az állampárt főtitkári tisztét töltötte be.
A Borsod megyei párttitkárságot és az MSZMP agitációs és propagandaosztályát is megjárt, végül a hatalomba budapesti pártitkárként kerülő Grósznak – aki 1996-ban, hatvanöt éves korában bekövetkezett haláláig rendíthetetlenül kommunistának vallotta magát, és az MSZMP (a későbbi Munkáspárt) újjászervezésében is szerepet vállalt – végül rövid és egyáltalán nem békés időszak jutott a fölbomló és széteső szocialista Magyarország élén. Ráadásul a helyzeten nemhogy nem tudott úrrá lenni, de mind a párt vezetőjeként, mind a kormány fejeként csődöt mondott. Noha meghirdette a piacgazdaságra való áttérés szükségességét, szorgalmazta az általános forgalmi adó és a személyi jövedelemadó bevezetését, mereven ragaszkodott a szocialista gazdasági struktúrákhoz és az egypártrendszerhez. Miután a reformkommunisták és az ellenzékiek számára is kellemetlenné vált a személye, egyik beszédében fehérterrort és anarchiát vizionált az államszocializmus bukása utáni időkre. Nem lett igaza.
Medgyesi Konstantin, a szegedi egyetem oktatója és a város múzeumának igazgatóhelyettese Apagyilkosság című kötetében Kádár és Grósz kapcsolatrendszerét, valamint az állampárti vezetői szerepben való utódlásuk történetét tekinti át.
A könyvből – amelynek tényanyaga egyébként széles történeti bázison, primer forrásokon, visszaemlékezéseken, sajtóanyagokon nyugszik – világosan kirajzolódik, hogy két teljesen eltérő karakterű és egymást egyáltalán nem kedvelő politikai szereplő hatalomváltásáról volt szó, amely nem ment zökkenőmentesen.
