A németség jelenléte a Kárpát-medencében egyidős az államalapítással, hiszen tudjuk, hogy Szent István király segítségére német papok, szerzetesek, hivatalnokok és katonák érkeztek Magyarország közigazgatása, védelmi és biztonságpolitikája, kulturális és oktatási élete, valamint keresztény egyházszervezete kialakításához. A középkor folyamán aztán – főleg a XII–XIII. századtól kezdődően – a 900-as évek közepén létrejött Német-római Birodalom területéről számos szakképzett ember érkezett magyar földre (például bányászok és kézművesek), akik nemcsak tudásukat, nyelvüket és kultúrájukat, de jogi berendezkedésüket, valamint a német városok lakóira jellemző polgári öntudatot és önkormányzati igényüket is magukkal hozták. A szepességi cipszerek és az erdélyi szászok évszázadokon keresztül meghatározó szerepet vittek Magyarország és Erdély gazdasági, politikai és kulturális életében.

A németek betelepítésének nagy modern kori hulláma a török kiűzését követően kezdődött, amikor a Habsburg-dinasztia – miután fegyveres erővel visszahódította a történelmi Magyarország jelentős részét az Oszmán Birodalomtól a XVIII. század elejére – a térség újbóli benépesítése mellett döntött: elsősorban gazdagsági megfontolásból, hiszen a birodalmuknak szüksége volt a régióban előállított mezőgazdasági értékekre (például gabonára és szarvasmarhára, már csak a haderő ellátása miatt is).
Ne feledjük, országunk három részre szakadása idején, a XVI–XVII. században a török hódoltság területéről a magyar népesség javarészt eltűnt: vagy a Felvidékre, a királyi Magyarország földjére (kisebb arányban az erdélyi fejedelemség vidékeire) húzódott, vagy török fogságba került. A magyar (és persze valamennyi balkáni) nép nagy tragédiája az ebben az időszakban a törökök által szedett gyermekadó, amelynek során az itteni családjuktól elszakított fiúkból többnyire janicsár katonákat, a lányokból pedig – jó esetben török férfival között házasság után – török identitású és elkötelezettségű gyerekeket szülő és gondozó anyákat neveltek.