„Halált virágzik most a türelem…” – 80 éve ölték meg Radnóti Miklóst

A humanizmust és az örök emberi minőséget hirdette, ha rezignáltan, elcsigázottan is.

Radnóti-megemlékezés Abdán. Forrás: Magyar Versmondók Egyesülete

Valóban a senkinek és a semminek írt volna a halál torkában Radnóti? Bizonyosan nem, hiszen nyolcan évvel elhunyta után a szövegei révén beszélgethetünk vele. Nekünk írt. Azoknak, akik olvassák, s ezáltal nemcsak a verseit és a gondolatait, de őt magát is életben tartják, hiszen akiről beszélünk, az létezik, az itt van. S noha az alkotót elpusztították, az alkotásait olvassuk, élővé tesszük és párbeszédbe kezdünk velük. Így van ez Marcus Aurelius gondolataival éppúgy, mint Várkonyi Hildebrand Dezső Pascal-értelmezéseivel. (Várkonyi professzor egyébként a nevéből a VII. Gergely pápára utaló Hildebrand szót az 1940-es évek második felében, a kommunista diktatúra kiépülése idején elhagyta, a bencés rendből kilépett, világi ember lett és meg is nősült.) 

Jó egy évtizeddel ezelőtt – Olasz Sándor irodalomtörténész professzor, a valamikor szebb napokat látott Tiszatáj című irodalmi folyóirat főszerkesztője – fölkérésére szemináriumot tartottam a szegedi egyetem magyarszakos hallgatóinak Archaizmus és modernitás Radnóti Miklós költészetében címmel. Az órákon mindig hangsúlyoztam, hogy a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó, s minden értelemben modern költő volt Radnóti. Az irodalomtörténetünk által számontartott és leginkább értékelt kanonizált szövegei mégis egyrészt a klasszikus és ősi eclogaformában született költeményei, másrészt a szinte primitív egyszerűséggel, szikáran és eszköztelen lírai megoldásokkal megalkotott versei, a Bori notesz kockás lapjain megőrzöttek. 

Mellézuhantam, átfordult a teste / s feszes volt már, mint húr, ha pattan. / Tarkólövés. – Így végzed hát te is, – / súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan. / Halált virágzik most a türelem. – / Der springt noch auf, – hangzott fölöttem. / Sárral kevert vér száradt fülemen

– vetette papírra utolsó sorait (a razglednicák közül a negyediket) Radnóti Miklós néhány nappal meggyilkolása előtt 1944. október 31-én, Szentkirályszabadján. Helyi hagyomány szerint ebben a faluban négyelték föl Szent István emberei a legyőzött Koppányt. Az erőszakos halál és a kiontott vér ott lapulna a település földjében? Hidat képezve Koppánytól Radnótiig, és rámutatva a magyarság évezredes múltú testvérgyilkosságainak tragikumára? Lehet.

A razglednica magyarul képeslap. Ki ír képeslapot? Aki üzenni akar, aki gondol ránk, akinek van megosztandó élménye. 

Az elkerülhetetlen véggel szembesült Radnóti szellemi alapállása bámulatos és csodálatraméltó: alkotó emberként, költőként nézett farkasszemet a halállal, s írta költői képeslapokra üzenetét. A humanizmust és az örök emberi minőséget hirdette, miközben rezignáltan, elcsigázottan, ugyanakkor érzékletesen és realista nyíltsággal megírta, hogy „Fölöttünk fú a förtelmes halál”.

Nyolcvan esztendővel ezelőtt, élete utolsó napjaiban is a magyar irodalmi hagyományt éltette, adta tovább és gyarapította Radnóti Miklós. Komoly és súlyos örökség ez. Az emberi szenvedés végleteinek megtapasztalása és a halál elkerülhetetlenségével való szembesülés idején miért – és főleg: kinek – ír az ember? Miféle kényszer ez? A kérdés örök. Hogy ismét Orbán Ottó szavaival fogalmazzam meg: „Mi csillog mégis itt Miféle szerelem / lidérces szelleme játszik velem // hogy a rám maradt beszédes csodát / épségben sértetlenül adjam át”. Radnóti sértetlenül adta át a csodát. Így vált halhatatlanná. Mi pedig az adósaivá.

Borítókép: Radnóti-megemlékezés Abdán (Forrás: Magyar Versmondók Egyesülete)