Élet és halál közt: Radnóti-vers a költészet napjára

A mosónők korán halnak – írja József Attila, akinek születésnapján, április 11-én ünnepeljük minden évben a magyar költészet napját, idén immár hat évtizede. De gyakran sajnos a legnagyobb magyar költők is korán halnak, köztük maga József Attila is, aki 32 évesen önkezével vetett véget életének, vagy Petőfi Sándor, aki 26 esztendősen csatában esett el.

Vagy éppen Radnóti Miklós (1909–1944), akit 35 éves korában vertek agyon a munkaszolgálatban a pribékjei, 1944 novemberében.

Ezúttal az ő egyik kései költeményét, az 1944 júliusában írt Hetedik eclogát ajánljuk a költő születésének 115., valamint halálának 80. évfordulóján. 2024 egyben a vers keletkezésének, valamint a magyar holokausztnak is a 80. évfordulója.

Radnóti Miklós Hetedik eclogája itt olvasható, Papp Zoltán előadásában pedig alább hallgatható meg:

Szülőhazája e kis ország

A Hetedik ecloga címe párbeszédre utal, és legalábbis vissza-visszatérően megszólítja Gyarmati Fannit (1912–2014), a költő nemcsak a holokausztot, de utóbb több rendszerváltást is átélt feleségét. A Bori noteszben olvasható kései versek 1946-ban, a megölt munkaszolgálatosok exhumálásakor kerültek elő, de Szalai Sándor későbbi akadémikus, a költő barátja gondoskodott róla, hogy a Hetedik ecloga már a világháború záróévében eljusson Budapestre.

Az évfordulós egybeesés nem véletlen: Radnóti magyarként és keresztényként — akkor, 1943-ban és meggyőződésből térve át a Jézus-hitre, amikor a harmadik zsidótörvény óta ez már semmilyen előnnyel nem járt – a magyar holokauszt mintegy 600 ezer áldozatának egyike. Az ő sorsa annak is bizonyítéka, hogy az 1944-es zsidóirtást származási, faji alapon hajtották végre. Ferencz Győző irodalomtörténész, Radnóti-kutató írja:

a költő katolikus magyarnak tekintette magát, akinek ősei zsidó vallásúak voltak.

Radnóti a Hetedik eclogához képest már fél évvel korábban, a Nem tudhatom című költeményében egyértelműen fogalmaz magyarságával kapcsolatban:

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. / Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Ez a verse az alábbi videón — egyfajta kuriózumként — Judi Dench, későbbi Oscar-díjas angol színésznő előadásában hallható:

Remény a reménytelenségben

A Nem tudhatom vége stimmel: a költőt a Győr járásbeli Abdánál hantolták ki, vagyis bizonyos értelemben „hazatért” Bor, e szerbiai bányaváros mellől. Csak éppen előtte nem stimmelt szinte már semmi sem, 1944-re pedig már végképp nem.

Számos más visszaemlékezés mellett a nemrég elhunyt akadémikusé, Ferge Zsuzsáé is felidézi: a magyar zsidók – illetve, mint Radnóti esetében is, a „zsidónak minősülő személyek”– helyzete

észrevétlenül, napról napra romlott az 1944. március 19-i német megszállást követően.

Hangvételében a Hetedik ecloga is remény és reménytelenség, élet és halál, az otthon és a Lager Heidenau között vacillál, illetve teremt lírai feszültséget.

Míg például az elején a szürkületi homályba vész a szögesdrót kerítés:

esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad / tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este

, később mégiscsak kitörölhetetlenül körvonalazódik:

A tájra / rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek.

A költő mindvégig vágyik vissza feleségéhez, mi, a fotelben ülő utókor pedig tudhatjuk, hogy az érzés kölcsönös: ez a vers is Gyarmati Fanni ekkoriban is vezetett naplójának pandanja.

Halált virágzik a türelem

Gyarmatinál olvashatjuk: Radnóti 1944 májusában már elcsigázottan indult harmadik munkaszolgálatára. De nyári leveleiben még nyugtatja feleségét, hogy egészséges, és érdeklődik otthoni dolgai felől, ami ezt hitelessé is teszi. Júliusban még versmértékben gondolkodni is van ereje, miközben „alszik a tábor”; erre maga is utal a Hetedik eclogában:

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Más nagy szerzőktől, így Faludy Györgytől is tudjuk, hogy az irodalom, a vers a legelviselhetetlenebb táborkörülményeket is enyhíti valamelyest.

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, / úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, / vaksin, hernyóként tapogatva a papíron

– körmöli Radnóti dermesztő kimértséggel. Október utolsó napján, a Veszprém vármegyei Szentkirályszabadján – ahonnan Abda még hosszú, erőltetett menet – utolsó művében, a Razglednicák végén tulajdonképpen kilenc nappal későbbi saját halálát is előrevetíti, noha az még egy barátjának-bajtársának állít emléket:

Mellézuhantam, átfordult a teste / s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. – Így végzed hát te is, – súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. – Der springt noch auf, – hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen.

Így is végezte, valóban. De elfeledett költő nem lett. A versei sem lettek azok és a sorsa sem. Emlékezők, a költő tisztelői, diákok például időről időre verszarándoklatokat szerveznek, hogy részben vagy egészében maguk is bejárják Radnóti 1944-es útját.

A szerző a Mediaworks főmunkatársa és az MTVA műsorátvevő szerkesztője