Remény a reménytelenségben
A Nem tudhatom vége stimmel: a költőt a Győr járásbeli Abdánál hantolták ki, vagyis bizonyos értelemben „hazatért” Bor, e szerbiai bányaváros mellől. Csak éppen előtte nem stimmelt szinte már semmi sem, 1944-re pedig már végképp nem.
Számos más visszaemlékezés mellett a nemrég elhunyt akadémikusé, Ferge Zsuzsáé is felidézi: a magyar zsidók – illetve, mint Radnóti esetében is, a „zsidónak minősülő személyek”– helyzete
észrevétlenül, napról napra romlott az 1944. március 19-i német megszállást követően.
Hangvételében a Hetedik ecloga is remény és reménytelenség, élet és halál, az otthon és a Lager Heidenau között vacillál, illetve teremt lírai feszültséget.
Míg például az elején a szürkületi homályba vész a szögesdrót kerítés:
esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad / tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este
, később mégiscsak kitörölhetetlenül körvonalazódik:
A tájra / rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek.
A költő mindvégig vágyik vissza feleségéhez, mi, a fotelben ülő utókor pedig tudhatjuk, hogy az érzés kölcsönös: ez a vers is Gyarmati Fanni ekkoriban is vezetett naplójának pandanja.
Halált virágzik a türelem
Gyarmatinál olvashatjuk: Radnóti 1944 májusában már elcsigázottan indult harmadik munkaszolgálatára. De nyári leveleiben még nyugtatja feleségét, hogy egészséges, és érdeklődik otthoni dolgai felől, ami ezt hitelessé is teszi. Júliusban még versmértékben gondolkodni is van ereje, miközben „alszik a tábor”; erre maga is utal a Hetedik eclogában:
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Más nagy szerzőktől, így Faludy Györgytől is tudjuk, hogy az irodalom, a vers a legelviselhetetlenebb táborkörülményeket is enyhíti valamelyest.
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, / úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, / vaksin, hernyóként tapogatva a papíron
– körmöli Radnóti dermesztő kimértséggel. Október utolsó napján, a Veszprém vármegyei Szentkirályszabadján – ahonnan Abda még hosszú, erőltetett menet – utolsó művében, a Razglednicák végén tulajdonképpen kilenc nappal későbbi saját halálát is előrevetíti, noha az még egy barátjának-bajtársának állít emléket:
Mellézuhantam, átfordult a teste / s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. – Így végzed hát te is, – súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. – Der springt noch auf, – hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen.
Így is végezte, valóban. De elfeledett költő nem lett. A versei sem lettek azok és a sorsa sem. Emlékezők, a költő tisztelői, diákok például időről időre verszarándoklatokat szerveznek, hogy részben vagy egészében maguk is bejárják Radnóti 1944-es útját.
A szerző a Mediaworks főmunkatársa és az MTVA műsorátvevő szerkesztője
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!