Csernus Imre: Ha értem jönne a halál, jó szájízzel fogadnám

Mi volt Csernus Imre első gondolata, amikor agyvérzésével az intenzív osztályon találta magát? Miképp tekint a halálra az ismert pszichiáter, miután kapott még egy esélyt az élettől, és vajon hogyan tudja a kórházban megéltekkel segíteni a mindennapi embert abban, hogy a halálfélelmet legyőzve élje az életét? Legújabb könyve nyomán beszélgettünk a szerzővel.

– „Soha nem felejtem el a napot, amikor újjászülettem” – ezzel a mondattal kezdi a legújabb, Oroszlánok és farkasok című könyvét. Mi történt pontosan ezen a napon?
– Volt egy furcsa rosszullétem, amelynek következtében azt hittem, hogy csupán a szokásos migrénes rosszullétről van szó, és még a kettős látásnál sem fogtam gyanút, hogy ez most valami más. Majd csak akkor, amikor az egyik dolgozóm rám nézett, levette a szemüvegemet, és azt mondta: biztos benne, hogy sztrókom van. Azonnal mentőt hívott. Az események felgyorsultak, kétórás eszméletvesztés következett, és lebénult a jobb oldalam is. A következő kép, hogy csepeg belém az infúzió, és feltolnak az osztályra.

– Ekkor tudatosult önben, hogy nagy a baj?
– Igazság szerint nem erre figyeltem, hanem tudatosan, mindig a következő lépésre koncentráltam. Emiatt pedig egy csipetnyi félelem sem volt bennem.

– Miközben a halál ott ólálkodott a közelében, hogyan volt képes higgadtan tekinteni a helyzetére? 
– Tudtam, ha az adott szituációból nem hozom ki a legtöbbet, akkor nem lesz sikerélmény, márpedig ha nincs sikerélmény, akkor egyre rosszabbul leszek, mert az állandó sikerélményszerzés eredményezi a magas szintű önbizalmat. Amikor kritikus helyzetbe kerül valaki, a félelem következtében rengeteg energiát veszít el, miközben olyasmitől fél, ami már bekövetkezett. A kórházban volt egy nagyon érdekes jelenet, amiből a nővérek már tudták, hogy én nem a jajveszékelős, hanem a cselekvő típus vagyok. Az agyvérzést követően huszonnégy órát kellett – volna – feküdnöm, hogy elkerüljek egy esetleges újabb sztrókot, de el kellett mennem a mosdóba. Nagyon izgalmas kérdés, hogy ilyenkor az ember mi mellett dönt: kéri-e a kacsát, csenget-e s tördeli mellé a kezét, vagy a másik utat választja. Én szerettem volna tudni, hogyan funkcionál a jobb oldalam, ami néhány órája még le volt bénulva, ezt pedig csak úgy tudhattam meg, ha felkelek és méltósággal, a saját lábamon kimegyek a dolgomra. Noha nagy volt a kockázat, a nővérek végül rábólintottak. Így kezdődött az öngyógyításom. Ezután pedig mindig kimentem a nővérekhez beszélgetni az osztályos dolgokról, érzelmi konfliktusokról, azok megoldásáról és menetéről.

– Még a kórházban is rendelt?
– Nem rendeltem! Én ott beteg voltam, rövidnadrágban és papucsban álldogáltam, csak épp a nővérkék elmondták a kétségeiket, én meg elmondtam, hogyan lehet kezelni azokat.

– A hivatásából adódóan gyakran találkozott az elmúlással. Mit gondol, miért idéz elő a legtöbb emberben félelmet a halál témája, az arról való beszélgetés?
– Az emberek görcsösen ragaszkodnak a biztonsághoz, de pont emiatt nem veszik észre, hogy a konfliktusok rutinszerű megoldásából származó sikerélmény soha nem tartja az önbizalmat magas szinten. Vagyis, amikor valami váratlan dolog történik, az illető bepánikol és szétesik. Ennek az az ellenszere, hogy akár naponta is lépjünk ki a komfortzónánkból. Azt is tudom már jó ideje, hogy azok az emberek, akik nem tesznek meg ezért mindent – legyen szó racionális vagy érzelmi konfliktusról –, azokban ott marad a Mi lett volna, ha? felvetésből származó frusztráció. Tehát egy új szituációban az ember egyrészt konfrontálódik, mert kiléptették a komfortzónájából, de nem ő lépett ki, ráadásul fogalma sincs, hogy mihez kezdjen ezzel. Itt vége a dalnak. Ilyenkor pedig nagyon magas energiaegységek pocsékolódnak el a pánikra, a félelemre, ahelyett hogy a megoldásra fókuszálnánk.  

– Mi volt a kórházban töltött néhány nap legnagyobb tanulsága, tapasztalása?
– Nem lőném le az összes felismerést, amit a könyvben is leírtam. Azt viszont elárulhatom, hogy a könyv vázának összeállításakor rájöttem: nemcsak a halálhoz, hanem az élethez való hozzáállásban is kétféle ember van. Az egyik az öntudatlan fogyasztó, vagyis aki a Maslow-piramis alján áll, és az egója eszementül fél a fájdalmas dolgok megélésétől, mert akkor az ego konfrontálódik a saját elmúlásával. És vannak azok, akiknél kialakul a tudatos felnőttség: félelem helyett fel merik tenni a kérdést, mi van akkor, ha a halál élménye mögött nem valami katasztrofális borzalom, hanem valami izgalmas, új tűnik fel?

Forrás: Jaffa Kiadó 

– De hogyan tudjuk úgy élni az életünket, hogy a halál gondolata ne félelemmel, hanem tudatossággal töltsön el bennünket?
– A könyvből ez is ki fog derülni, és segíthet majd abban, hogy teljes erővel menjünk majd a halálba.

– Azt állítja: az önmagunkért és tetteinkért való felelősségvállalás segít megszabadulni a halálfélelemtől. Mi ennek a menete, technikája?
– Hamarosan elolvashatja majd az Oroszlánok és farkasok című könyvemből. De addig is: tudja, meddig tart egy boldog párkapcsolat? Egy öntudatlan ember erre azt feleli, reméli örökké, vagyis az álmairól és a vágyairól beszél. A tudatos ember pedig azt mondja: a jó párkapcsolat olyan, hogy amikor lefekszem aludni, akkor abban a pillanatban a párkapcsolatomnak vége, de holnap újra indul minden. Na, így el fog röppenni hét év, tíz év, húsz év, és ha én ennek mentén élek és mindig az aktuális napra figyelek. Ez pontosan így működik a halálfélelemmel kapcsolatban is. Akik így élnek, a pillanatban, az adott napon belül, azok nem félnek a haláltól, mert csak az számít, ami most történik, a tudatos jelenlét.

– Önnek mi volt az elszámolnivalója, ami ettől a halálfélelemtől végleg megszabadította?
– Nincs elszámolnivalóm, s éppen ezért, ha most jönne el a halálom pillanata, jó szájízzel fogadnám.

Borítókép: Dr. Csernus Imre pszichiáter (Forrás: Jaffa Kiadó)