Halálsoron Amerikában

Aki eddig azt gondolta, hogy az Egyesült Államok jó hely, A halálsor angyalai című könyv elolvasása után már nem gondolja ezt.

Aki eddig azt gondolta, hogy az Egyesült Államok jó hely, A halálsor angyalai című könyv elolvasása után már nem gondolja ezt. A demokrácia hazájában nemcsak nyomor, jogfosztottság, gyenge vagy semmilyen egészségügyi szolgáltatás és rossz közbiztonság létezik, hanem halálbüntetés és kivégzés is. Bár erről a villamosszék jut az eszünkbe, már régóta méreginjekcióval ölnek, mert a villamosszékben előfordultak balesetek, olykor füstölt az elítélt feje. A méreg humánusabbnak tűnt, csak nehéz a komponenseket hatékonyan összeállítani, beszerezni, a gyógyszergyárak sem szívesen szállítják, rossz reklám, márpedig, ha nem jól sikerül a koktél, a haláltusa elhúzódik, aminek híre megy. Az ötven amerikai államból csak 18-ban nincs halálbüntetés, és egyre gyakoribb, hogy az ítéletet kiróják, de nem hajtják végre. Ettől az elítélt még a halálsoron tengődik. Kaliforniában például 745-en, miközben az elmúlt negyven évben mindössze 13 kivégzés volt. Texasban, Dél-Dakotában, Missouriban, Oklahomában és Virginiában mind a halálbüntetés, mind a kivégzés gyakoribb.

A tényirodalom egyre kelendőbb, egyre nagyobb a renoméja (riporteri életműért már Nobel-díjat is osztottak). Linda Polman riportkönyve esküvővel kezdődik, ahol a halálsoron élő vőlegényt meghatalmazás helyettesíti, majd egy holland asszony történetével folytatódik, aki élete sikerélményét egy amerikai halálraítélttel való kapcsolatában találta meg. Ebben volt levelezés, pénzügyi támogatás, ügyvédre gyűjtés, tengerentúli utazás. Mindez a család, a férj és a gyermekek támogatásától kísérve – hogy aztán a csalfa rab kivégzését egy másik nő nézhesse végig. Felvillan még sok sors, van közöttük kidolgozottabb, van elnagyoltabb, de mind egyfelé mutat: a nyomor bűnt szül. Csak részben hibás, aki a bűnt elköveti.

A holland újságírónő éveket töltött anyagyűjtéssel, tapasztalatszerzéssel, és miközben riportkönyvet írt azokról a nőkről, akik támogatják és látogatják, olykor szerelemmel szeretik a halálsorok lakóit, képet rajzol arról a világról is, amelyben mozognak.

A címlapos sorozatgyilkos olyan vonzerőt jelent bizonyos típusú nőkre, mint a híres futballista. A leghíresebb sorozatgyilkosoknak népes a rajongótáboruk, sok segítőjük van, egyikük-másikuk férjhez is megy hozzájuk. Bonyolult érzelmi kapcsolatok ezek. A kintiek az életük értelmét próbálják megtalálni abban, hogy segítenek, lelki támogatást nyújtanak, a halálraítélteknek pedig ők a kapaszkodási pontok. Elfogadják a rajongást, mert ha másra nem jó, arra biztosan, hogy van kit pumpolni. Bár a könyv egy majdnem romantikus esküvővel kezdődik, de elég világos lesz egy idő után, hogy a rajongótábor nem nagyon lát túl az orránál, a halálsor lakói meg nem most jöttek le a falvédőről. Bizonygatják, hogy ártatlanok, csak eljárási és nyomozati hibák miatt mondták ki rájuk a halált, a rajongók és újdonsült feleségek pedig akcióznak, internetes gyűjtéseket szerveznek, hogy összeszedjék a 15 ezer dollárt az ügyvédre, aki ez bebizonyítja. Aztán nem sikerül. Tizenötezer megy a kukába. Mindehhez az emberiesség nevében az Amnesty International asszisztál, amely e kapcsolatok létrejöttét segíti.

A halálbüntetés nem méltó a XXI. századi civilizációhoz, de mi lehetne a sorsuk azoknak, akik embereket ölnek?

A norvég Breivik 77 emberéletért csupán 21 év börtönt kapott. Bár Polman igyekszik igazolni a „szegények kiszolgáltatottak, a gazdagok mindent megúsznak” képet, ez nem mindig sikerül. A brutális gyilkosságokra nem mentség a nehéz gyermekkor. Ritka az a riportkönyv, amikor az olvasó választ kap minden kérdésére, és nem marad benne hiányérzet. Most is marad bőven. Ahhoz, hogy valahová oda tudjon állni, jóval több tényanyag kellene. Nem elég, hogy a téma különleges, sőt borzongató, és jól is van megírva, ha nincs eldöntve, hogy ez a könyv kiért szól. A gyilkosokért vagy az áldozatokért?

(Linda Polman: A halálsor angyalai. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2019, 302 oldal. Ára: 3499 forint)