Határtalan önbizalom

A történelmi Magyarország területén 1918 és 1921 között 13 kérészéletű államalakulat jött létre. Az egyik egy napig sem bírta, a másik fél éven keresztül kacérkodott az önállósággal. Némelyik csendben kimúlt, de olyan is akadt, amelyiket halálos áldozatok árán vertek le. Zömmel a határ menti vidékeken születtek efféle képződmények, de kiskunhalasi központtal is álmodtak önálló entitást.

Magyar csapatok bevonulása a Baranya-bajai Szerb–Magyar Köztársaság területére 1921 augusztusában Forrás: Wikimedia

A Kérészállamok a történelmi Magyarország területén (1918–1921) címmel rendezett konferencián a Trianon 100 történelmi kutatócsoportot vezető Ablonczy Balázs arra hívta fel a figyelmet, hogy olyan államok ezek, amelyek korábban nem léteztek, és nem is maradtak fenn, létük mára a világháborút követő káosz jelképévé lett. Ezek a kezdeményezések sok esetben bírtak az állami alakulások bizonyos attribútumaival (ünnepélyes kikiáltás, alapító dokumentum, valamiféle tartománygyűlés, törvényhozás összehívása, nemritkán alkotmány, zászló, hadsereg, netalán himnusz, bélyegkibocsátás és adók beszedése), sőt egyes esetekben még más államok is elismerték őket – főleg azok, amelyeknek érdekében állt az adott terület különállása.

Megkülönböztethetünk az állam központja felé, illetve kifelé gravitáló államkezdeményeket: míg a Székely, a Kalotaszegi, a Bánsági, a Szepesi Köztársaság ilyen, befelé gravitáló államalakulat volt, és céljául paradox módon a magyar államegység megtartását tűzte ki, addig a Hucul Köztársaság, illetve a Hiénc Köztársaság határozottan kifelé igyekezett ebből az állami keretből. Ablonczy Balázs szerint a Székely, a Kalotaszegi vagy a Kun Köztársaság esete arra példa, hogy néhány helyben jól beágyazott értelmiségi vagy notabilitás saját, idealista (vagy éppenséggel nagyon is politikus) meggyőződésétől vezetve akart valahogy kibújni a régiójára terpeszkedő nemzetállami logikák alól. Számukra a világháború vége egyúttal az identitások kivirágzását is hozta.

A történészek körében máig vitatott, hogy például ki kiáltotta ki a Bánáti Köztársaságot: ­Bar­tha Albert ezredes vagy Otto Roth temesvári ügyvéd? Az sem tisztázott, hogy mikor kiáltották ki – 1918. október 31-én, netalán november elsején –, és mettől meddig létezett. Bartha Albert 1946-ban arról beszélt, hogy ő hirdette ki a köztársaságot, 1927-ben ellenben mást mondott. Otto Roth bagatellizálni próbálta szerepét. A temesvári ügyvéd az esemény után húsz évvel a Brassói Lapokban így emlékezett: „Október 31-én a városháza erkélyéről kihirdettem a köztársaságot. Ebből a kihirdetett köztársaságból a köztudat azután »Bánáti Köztársaság«-ot csinált, holott erről nem volt szó.”

A köztudat szerint ez az államalakulat november 25-e körül megszűnt, Otto Roth ellenben úgy emlékszik, hogy 1919. február huszadikán oszlatták fel a szerbek a temesvári központú köztársaságot. Egyetlen kérészállam megannyi kérdést vet fel, amelyekre száz év távlatában bizonytalan válaszok adhatók – ezt részben a források hiánya magyarázza.

Különleges képződmény a Kun Köztársaság. Szó sincs határ menti szervezkedésről, hiszen a központ Kiskunhalas. Az 1918. december 18-án megalakuló Kun Nemzeti Tanács a kiskun területek függetlenségét mondja ki. Fegyverkeznek, felveszik a kapcsolatot a szerb hadsereggel, hogy az onnan vásárolt 200 ezer fegyverrel elfoglalják Budapestet. Kétezer emberrel akarják megostromolni a magyar fővárost, hogy elejét vegyék a bolsevizmussal járó anarchiának. A szervezkedők közül néhányat – mielőtt túl komolyan vennék magukat – letartóztatnak, majd nem sokkal később szabadon engednek. Kezdeményezésük eltűnik a történelem süllyesztőjében, nehezen hihető a ma élőknek, hogy száz éve ilyen ötlet felmerülhetett.

Nyugat-Magyarország, a mai Burgenland két vesztes ország határterülete. Négy éven át húzódik a vita Ausztria és Magyarország között, hogy melyiküké legyen ez a sem gazdaságilag, sem demográfiailag nem túl értékes vidék. A legtöbb ad hoc képződmény ezen a határszakaszon alakult ki. Az osztrák minisztertanács 1918 novemberében négy magyar megye többségében németek lakta részére jelentette be igényét. Murber Ibolya, az ELTE Savaria Egyetemi Központ docense a konferencián arra hívta fel a figyelmet, hogy szimbolikus jelentősége volt a területek megtartásának, illetve megszerzésének, hiszen a két állam akkoriban nem bővelkedett a külpolitikai sikerekben.

A vakmerő iskolamester

Bécs nem akarja katonailag megszállni a neki ítélt területet, ám megérkezik a helyben kevesek által ismert Hans Suchard, aki 1918. december 5-én kikiáltja a Hiénc Köztársaságot. Bécsi német körök hallgatólagos támogatásával indul az akció – a cél a terület Ausztriához csatlakozásának előkészítése. Nagyjából 300 felkelő asszisztálásával nagymartoni központtal jön létre az állam. Fegyverszállítmány nem érkezik, a vasutat és a postát sem foglalják el. A magyar katonaság gyorsan megjelenik, huszonkét óra alatt egyetlen puskalövés nélkül összeomlik az állam – Bécs is elhatárolódik a szervezkedéstől. Hans Suchardot Sopronban halálra ítélik, ám még karácsony előtt szabadon engedik.

A Lajtabánság kikiáltásának az előbbivel ellentétes a célja: Sopron és környéke magyar maradjon. Ablonczy Balázs szerint miközben az 1921. október 4-én kikiáltott – felsőőri központú – államalakulat előkészítői elég egyértelműen a „kommunista” (azaz szociáldemokrata) osztrák megszállás elkerülését jelölték meg célként, egyúttal jogi alapszövegükben viszonylag nagylelkű nemzetiségpolitikai állításokat tettek: „Az állam nyelve magyar. A törvények és államrendeletek magyar, német és horvát nyelven jelennek meg. Anyanyelvét úgy a hivatalos, mint a magánéletben minden állampolgár szabadon használhatja.”

Emlékiratainak először ki nem adott verziójában Prónay Pál fővezér maga is hosszas fejtegetésekbe bonyolódott azzal kapcsolatban, hogy mi az ideológiai alap, majd végül kibökte: „A kormányzótanács monarchisztikus alapon áll.” Amiben semmi meglepő nincs: a felkelőcsapatok parancsnokai zömmel legitimisták voltak. Mivel Prónay minden pozícióra saját katonatiszt társait emelte, és még a felkeléssel alapvetően rokonszenvező beszámolók is említenek személyes féltékenységből eredő kivégzéseket, rablásokat, botozást a felkelők között és a lakossággal szemben is; ezek nyomán sajátos katonaállam körvonalai bontakoznak ki. Egy hónapig állt fenn ez a képződmény.

Saját embereiben bízott Muraszombatban Tkálecz Vilmos, a korábbi iskolamester, aki a Tanácsköztársaság idején helyi népbiztoshelyettes volt. Elvileg szociáldemokrata, gyakorlatilag a posztját a vagyona gyarapítására igyekezett felhasználni. A budapesti kormány tiltotta a csempészkereskedelmet, ő és kollégái ezzel kevéssé törődve gabonát vittek Stájerországba teherautójukkal. Az egyik titkára, de lehet, hogy valamelyik rivális kereskedő feljelentette Tkáleczet, akit kihallgattak, de nem vettek őrizetbe.

Magyar csapatok bevonulása a Baranya-bajai Szerb–Magyar Köztársaság területére 1921 augusztusában

Az ügyeskedő tudta, hogy előbb-utóbb felelősségre vonják, amit a Mura Köztársaság kikiáltásával – a muraszombati Dobray Szálló erkélyén hirdette meg ötletét – akart megúszni. Vakmerő lépésként értékelte Göncz László, a ljubljanai Nemzetiségi Kutatóintézet történésze a szlovén területek mellett a magyar többségű Pártosfalvát és Dobronakot is magának tudó köztársaság 1919. május végi kikiáltását. Egy hetet sem élt Tkálecz kérészállama, a magyar kormányerők gyorsan leverték a romantikus kezdeményezést, amelynek utóélete azonban nem volt romantikus.

Az ellenállás megszűnése után a Vörös Hadsereg katonái ötven embert, főként földműveseket végeztek ki a vidéken, akiknek magatartásában „ellenforradalmiságot” véltek felfedezni. A főkolompos Tkálecz megúszta, Magyarországra költözött, a nevét Tarcsayra magyarosította. Tanítói pályája mellett sikeres magyarnóta-szerzői karriert is tudhatott magáénak 1950-ben bekövetkezett haláláig.

Az ország északkeleti szélén ugyancsak izgalmas események zajlottak. Ott kiáltották ki a független Hucul Köztársaságot, amelyre Ukrajna államiságtörténeti előzményként tekint. Ennek a köztársaságnak ugyanis nagyon szoros a kapcsolata a Galíciában 1918 novemberében megalakuló Nyugat-Ukrán Népköztársasággal.

– Tizennyolc–tizenkilenc fordulóján a ruszin hegyvidéken nagyjából ugyanolyan káosz tapasztalható, mint az ország többi részén. A különbség annyi, hogy ezen a vidéken az átlagnál rosszabbak a gazdasági és szociális viszonyok. Megbomlik a közrend, fosztogatások, földfoglalások, Galíciába irányuló gabonacsempészet jellemzi ezt az időszakot. A helyiek ezen a helyzeten úrrá akarnak lenni. 1918 novemberében létrehozzák a Kőrösmezői Hucul Néptanácsot. Ennek lesz a vezetője az akkor 23 éves Sztepan Klocsurak, aki fia­tal kora ellenére komoly tekintélynek örvend. Módos parasztcsaládból származik, az ungvári, majd a máramarosszigeti gimnáziumban tanult, később jogakadémiát végzett. Ez a karrier országos szinten nem nagy szám, de abban a ruszin közösségben, amelyben az 1910-es adatok szerint az embereknek mindössze 22,7 százaléka tudott írni-olvasni, komoly teljesítménynek számított – írja le az akkori helyzetet Szakál Imre, a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola oktatója.

Kántálás fegyverrel

Az ortodox karácsony napján, 1919. január 6-án a hucul férfiak kántálni indulnak, a családokat köszöntik Krisztus születése alkalmából. De nem a szokásoknak megfelelően zajlik ez a szertartás: fegyveres férfiak tömege indul Máramarosszigetre, ahol az 500-600 fős magyar helyőrséget lefegyverzik, a katonákat ­túszul ejtik. A Galíciából érkező zászlóalj támogatásával január nyolcadikán kikiáltják a Hucul Köztársaságot. Júniusig él az önállóság – Kőrösmező mellett egy tucatnyi faluban helyőrséget szerveznek, a legfeljebb 12 ezres közösség önállóan intézi ügyeit.

– Néhány hónapig az áldott szabadság állapotában élnek. Ennek az idillnek vet véget a román hadsereg június 11-én Kőrösmező megszállásával. A Hucul Köztársaság ellenállás nélkül összeomlik, a terület Csehszlovákiához kerül – összegez Szakál Imre. Sztepan Klocsurakot június 12-én a román hatóságok letartóztatták, a máramarosszigeti katonai akciója miatt elítélték, és Bukarestben bebörtönözték, majd szabadon engedték. Ha napjainkban a köztársaság egykori központjába, Kőrösmezőre megyünk, tábla fogad: „Isten hozta a Hucul Köztársaság fővárosában”.

Sokan és sokat írtak arról, hogy mi történik, ha az állam elszabadul, ha túl erős lesz. A totális államok – a náci Németország, a sztálini Szovjetunió – elnyomják polgáraikat. A kérészállamok arra mutatnak példát, hogy mi történik akkor, ha nincs jelen az állam, ha a megszokott keretrendszer megszűnik. Hogyan mentik a menthetőt az állampolgárok? Hogyan próbálnak az egyéni és közösségi érdekeknek érvényesülési csatornát találni? Hatos Pál szerint szükségszerű volt a kérészállamok bukása, hiszen nem rendelkeztek széles körű társadalmi támogatással, sok esetben rögtönöztek, nem volt erejük arra, hogy ha a központi hatalom bármilyen mértékben összeszedi magát, ellenálljanak.

TRIANON100 összeállításunkat ide kattintva érheti el!