Haza és élet

A közelmúltban az élelmiszerhiány ellen tiltakozó, de rendszerellenes hangokat is tartalmazó, egész Kubára­ ­kiterjedő tüntetések robbantak ki. Utoljára negyedszázada látott ilyet a sziget. A kommunista hatalom első megdöbbenése után csekély engedményeket tett az elégedetlenség lehűtésére. A tüntetők pedig ráeszméltek, hogy ­félelem nélkül világgá kiálthatják a véleményüket.

A levegőben lógott, hogy valamilyen formában kitörnek az indulatok a karibi szigeten. A kubai gazdaság egyre mélyebb válságba süllyed, amelyet még megtetéznek a koronavírus-járvány ellen bevezetett intézkedések. Mit jelent ez a kommunista hatalomátvétel óta eltelt 62 év alatt sokat átélt lakosságnak? Ha a kubai állampolgár szerencsés, akkor napjában többórás sorban állás után tud hozzájutni olyan termékekhez, mint cukor, étolaj, liszt, persze csak előírt adagok kerülhetnek a szatyrába. Ha valaki bevásárló körútja során olyan termékekre bukkan, mint csirkehús, rum, sör, kávé, gyógyszerek, tisztálkodási termékek vagy éppen cigaretta, az a hetedik mennyországban érezheti magát.

Egy nap alatt ilyen termékekre lelni lehetetlen küldetés, valamilyen másik világban ez megeshet, de Kubában nem. Pedig ezeket mind előállítják a szigeten, a kubaiaknak mégsem jut. Egyszerű a válasz erre: mindet viszik exportra, hogy az állam dollárhoz jusson, amelyből 18 milliárd dolláros adósságának kamatait fizetni tudja. „Ez a kubai rendszer természetes állapota, a kommunisták csak romokat termeltek. És ugyanezt újratermelik” – mondta egy fiatal tüntető két hete az El País spanyol újság munkatársának. A Kubai Kommunista Párt úgy képzelte, hogy elhibázott gazdaságpolitikájának következményeit ismét letolja a lakosság torkán. Tévedett.

A kapitalizmus szekértolói

Az idei kubai tavasz nagy politikai eseménye volt a kommunista pártkongresszus. Raúl Castro 90. életévét taposva lemondott pártfőtitkári megbízatásáról, és átruházta a teljhatalmat a hatvanas évei elején járó Miguel Díaz-Canel államelnökre, aki már évek óta betölti ezt a funkciót. Ám a párt „fiataljai” továbbra is a nagy öregek ellenőrzése alatt állnak, különösen a hadsereg vezetői részéről. A két héttel ezelőtti válságos napokban még Raúl Castro is felsorakozott Díaz-Canel mögött akkor, amikor televíziós beszédet intézett a néphez. Jó, ha tudják a tüntetők, hogy a kommunista párt teljes vezérkarával néznek szembe.

A megmozdulásokra az első reagálásuk megszokott volt: az amerikai imperialisták feltüzelték a tüntetőket, akik meggondolatlanul az utcán fejezték ki az elégedetlenségüket. Díaz-Canel felszólította a párt követőit, hogy az utcán álljanak ellent azoknak, akik hallgattak a kapitalizmus szekértolóira, hiszen a gazdasági válságért az amerikai embargópolitika a fő felelős. De azért a rendőrség mellett készültségbe helyezte a hadsereget is. Aztán kicsit megnyugodva, hogy nem folytatódtak a megmozdulások, három nap múlva már barátságosabb arcát mutatta a televízió képernyőjén. Bejelentett egy sor engedményt. Először is a külföldről hazatérőknek az idei év végéig eltörölte a vámot a behozott élelmiszer- és higiéniai termékekre. Megszüntették azt a rendelkezést, hogy csak alapos indokkal lehet más településre költözni, mint ahol a polgár eddig élt. A koronavírus-járvány ellen azt ígérte, hogy felgyorsítják az egyébként hazai oltások beadását. A csúcsfőnök nem feledkezett meg a kritikai élről sem: a kormány – tehát nem a párt- és az államapparátus – által elkövetett hibák is hozzájárultak ahhoz, hogy az elégedetlenség az utcán fejeződött ki.

Csak száraz lábbal

A kubai ember az elmúlt évek alatt egyvalamit kiválóan elsajátított: a túlélést. Legyen bármilyen intézkedés, valahogy hozzájutott a napi betevőhöz. Ha máshogy nem megy, akkor kész elhagyni az országot. Fidel Castro, a 1959-es kubai forradalom vezetője kétszer nyitotta meg a határokat a távozni szándékozó kubaiak előtt, és ráadásul ezt a „győzelmeként” mutatta be, hogy az ország megszabadult a kártékony, visszahúzó elemektől. 1980-ban 125 ezer kubai emigrált a 150 kilométerre lévő Floridába. Aztán a legnagyobb támogató, a Szovjetunió felbomlását követő kubai gazdasági válság során 1994-ben újból megnyíltak a határok a különböző összetákolt vízi járművek és utasaik előtt. A jelenlegi helyzetben is benne volt az a megoldás, hogy a párt szabad utat biztosít a távozóknak, hogy így eressze le a gőzt a fortyogó edényből, de mára az amerikai szabályok is megváltoztak. Csak „száraz lábbal” érkezők folyamodhatnak tartózkodási engedélyért, aki „vizes lábbal” – azaz illegális úton – akar bejutni az Egyesült Államokba, arra azonnali kiutasítás vár. Az évek során Floridában 1,3 millió kubai talált új hazára, a második helyen Spanyolország áll (140 ezer fő), harmadik pedig Olaszország.

Abban valószínűleg igaza van Díaz-Canelnek, hogy az ilyen országos megmozduláshoz kellett a külföldi ösztönzés. A hazai ellenzék gyenge, szétzilált, nem tudott volna ilyen nagy tüntetéssorozatot megszervezni. A Floridában élő kubai közösség anyagilag és támogatottságban igen befolyásos az amerikai politikai életben. A tengerentúlon úgy ítélték meg, hogy a szigeten ebben a válságos helyzetben megindíthatják a kubaiak tiltakozó mozgalmát. A hatóságok azonban kemény kézzel léptek fel, százakat tartóztattak le, egy halott is volt a havannai tüntetésen. A kommunista rezsim három éve tette szabaddá az országban az internetelérést, valami olyat engedett be, amely hosszú távon halálos fenyegetés egy diktatúrának. Most ez is a hazai és külföldi ellenzék kezére játszik. Nem véletlenül tiltotta le a kubai párt a hozzáférést különböző közösségi médiákhoz, amikor a tüntetések kirobbantak.

Két hete vasárnap mintegy negyven városban több ezren vonultak utcára a tiltakozók, akik élelmet és szabadságot és az „alkalmatlan klikk” hatalomból távozását követelték. Felhangzott a „Haza és élet” jelszó, mintegy válaszul a kommunisták kiáltására, amelyet az elnyomók elleni harcban használtak, a „Haza vagy halál”-ra. Az első rapdal refrénje. Miről van itt szó? – teheti fel a kérdést a szocializmusban szocializálódott öregebb korosztály. Ezek olyan nemzedéki problémák, amelyekre nem lesz megoldás. Előbb vagy utóbb kihalnak a forradalom nagy öregjei. Az utána következő nemzedék már csak apái elmondása alapján hisz a forradalom megváltó eszméjében. És a mostani generáció? Neki mese az egész. Tömegével ők voltak jelen a tüntetéseken. Az ott készült képeken szinte mindegyik valami „nyugati” feliratú trikóban követelt szabadságot, de most azonnal.

El innen!

A kommunisták fokozatos engedményekre kényszerülnek, ha meg akarják őrizni a hatalmukat. Áprilisban lehetővé tették – néhány kivétellel – a magánvállalkozásokat. De hiánygazdaságban aligha vonz ez tömegeket. A koronavírus-járvány miatt nem érkeznek turisták, az őket kiszolgáló vendéglátóhelyek, bisztrók már rég bedobták a törülközőt. A nyugati sajtóban megszólaló fiatalok szinte mindegyike az emigrációról beszélt. Megvannak a bejáratott útvonalak, amelyeken – egy harmadik országot beiktatva – el lehet jutni a vágyott célpontra, akár Amerikába, akár Spanyolországba vagy Olaszországba. A fiatalabbak zöme ilyen vágyálmokat dédelget: el innen, de minél előbb.

Egy 11,5 millió lakosú ország nem vándorolhat ki. Vannak, akik maradni kénytelenek. De most már ők is láthatják, hogy nem kell birka módjára mindent elviselniük. Az interneten számtalan olyan önkritikus írás van, amely felteszi a kérdést: miért tűrte el a nép, hogy ennyi ideig megvezessék? Vagy egyik pillanatról a másikra összeomlik a rendszer, vagy még jó ideig húzza. Az idő viszont nem a kommunistáknak dolgozik.