Teljesen nyilvánvaló, hogy bosszúból csinálta… – döntötte el magában Rezeda Kázmér ezt a kérdést, mert úgy volt vele, hogy bizonyos kérdéseket egy pillanat alatt eldöntött, más kérdésekkel pedig eltöltötte az egész életét, mégsem jutott semmire. Azt például egyszer, egy nem is annyira vicces napon – szerda volt, és esett, és szitált a köd – egy pillanat alatt eldöntötte, hogy van Isten, mert Istennek muszáj lennie. És lássuk be, Aquinói Szent Tamás öt istenérve is nagyjából ezen a pályán mozgott.
Azt viszont képtelen volt eldönteni, mi lesz majd ővele, ha meghal. Lehet, azért, mert ez nem is az ő döntési kompetenciájába tartozott. És azt sem tudta eldönteni, vajon az ő tökfőzeléke a jobb, avagy Konczolffy Jonatáné, aki, mint tudjuk, a tökfőzelék Paganinije. Miképpen azon is negyven éve tépelődött, vajon miért pucolják a nők olyan dühödten a sárgarépát, ahogyan erre legkedvesebb és legtávolabbi és réges-régen halott barátja és példaképe oly’ helyesen felhívta a figyelmet.
Azt viszont egy pillanat alatt eldöntötte, hogy Alsó és Felső Mácsfalvi Mácsfalvi Oborzil – aki, mint tudjuk, elég régóta nem értette, miért kell kétszer is elmondania a Mácsfalvit bemutatkozáskor – bosszúból tartott nagy adventi vacsorát, és bosszúból készített ezen alkalomból tökéletes étkeket. A bosszúra az adott okot, hogy Rezeda Kázmér egyszer azt találta mondani, hogy Alsó és Felső Mácsfalvi Mácsfalvi Oborzil nagy konyhát vitt, a lelkes amatőrök buzgalmával, de a tisztes iparosmunkán ritkán jutott túl, mivel hiányzott belőle az a kicsike, de szükséges plusz.
Oborzilon látszott akkor, amikor ez a nevezetes mondat elhangzott, hogy nem esik neki jól, olyannyira, hogyha netán hatszázhúsz évvel korábban hangzott volna el ez a megállapítás, s ők ketten történetesen királyok lettek volna, akkor Oborzil azonnal körbehordoztatta volna a véres kardot országában, és kitört volna a háború. Ehelyett most adott egy adventi vacsorát, szűk körben, ahol Konczolffy Jonatán és neje, Edulina, Jósikafői-Alsómakói Mihajlovics Gábriel csődoktor és kedvese, Clarissza, továbbá Rezeda Kázmér és gyönyörűséges neje voltak hivatalosak.
A vacsora Szegeden történt, egy olyan aprócska, talán ha hatszobás, kétszáz négyzetméteres, négy méter belmagasságú, belvárosi lakásban, amely nagyjából kifejezte Oborzil és asszonya, a sótlan, hallgatag és humortalan Mácsfalviné született Barbakáni Barbara alig közepes igényszintjét.
Mácsfalviéknak két lányuk volt, szépséges, pompás teremtés mindkettő, ráadásul kedvesek, mosolygósak, aranyosak, szolgálatkészek, ügyes sportolók és jó zenészek, a társaság tagjai – már persze a Mácsfalvi házaspárt kivéve! – nem is nagyon értették, ez miképpen jöhetett össze annak a két embernek. Ugyanis ha az édesanyjuk kedélyét örökölték volna, akkor egész nap sírdogálnának, mint az öreg, rövidlátó hangya a kesztyű kisujjában. Ha pedig édesapjuk ügyességét, akkor nemhogy sportolni, de menni is alig tudnának.
Szerencsére nem így történt.
Szerényi Gábor rajza
Oborziléknál a vacsoraasztal is azzal a rájuk jellemző közepes igényszinttel volt megterítve, a legfinomabb herendi porcelán, metszett kristálypoharak, s az asztal közepén eligazító tábla várta a vendégeket, ezen szöveggel:
Adventi vacsora – tafelspitz, I. Ferenc József kedvenc levese, avagy aranyló marhahúsleves ízletes körítményekkel: aranyló marhahúsleves, vele főtt zöldségpüré, velős pirítós, zsemlés tormás mártás, spenót, birsalmaszósz, uborkamártás; rozmaringos báránysült Konczolffy Jonatán kedvenc sült krumplijával; Sacher-torta és eszpresszó
Italok: Negroni, whiskey-válogatás, Knoll pince zöldveltelini, Infusio 2016, hatputtonyos tokaji aszú, húszéves Ararat konyak (ejha!)
Rezeda Kázmér gondosan tanulmányozta a menüsort, a keményített, hófehér damasztszalvétát gallérja alá gyűrte, és várta, mibe kössön majd bele.
A Negroni sajnos remek volt. Különleges koktél a Negroni, Rezeda Kázmér nagyon kedvelte, már csak a története miatt is. Történt ugyanis 1919-ben Firenzében, hogy a város szülötte és grófja, Camillo Negroni betért kedvenc bárjába, a Giacosába, és rendelt magának egyet kedvenc koktéljából, az Americanóból. Ez ugyebár Campariból és vermouth rossóból áll, hozzá citromhéj, egy szelet narancs, az egészet szódával felspricceljük, s jéggel feladjuk. Igen ám, de azon a szeszélyes napon Negroni gróf megkérte a bartendert, Fosco Scarsellit, hogy szóda helyett két rész gint tegyen az italba, mert most valami erősre vágyik.
Mondom, egy pillanat műve volt az egész, és Negroni gróf halhatatlanná vált. Történt mindez 1919-ben.
– Na most, ha belegondolunk, hogy míg Negroni grófnak két rész ginre volt szüksége a halhatatlansághoz, addig ugyanabban az időben idehaza Kun Bélának meg a többi nyomorult, beteg lelkű gazembernek hány embert kellett bestiálisan meggyilkolni, hogy a nevük fennmaradjon… mindig mondtam, hogy nincs veszélyesebb és kártékonyabb a küldetéstudatos idiótáknál…
Így kalandozott el egy pillanatra Rezeda Kázmér, de aztán bejött a húsleves.
Na most, ha igaz a megállapítás, amely szerint Konczolffy Jonatán a tökfőzelék Paganinije, akkor hirtelen nem is tudnám megmondani, Oborzil mije a húslevesnek. Mondjuk a Yehudi Menuhinja?
A szó legszorosabb értelmében aranysárga, kristálytiszta, átlátszó húsleves került a tányérokba, gyönyörűséges zöldségekkel, forrón, ahogy kell. Mint kiderült, az első vizet, amelyben felforralták a húst, Oborzilék úgy, ahogy van kiöntik, és csak a második vízből lesz leves. Ez két újdonságot is jelentett Rezeda Kázmérnak: egyfelől ő csak leszedte a habot az első forrás után, teaszűrővel, gondosan és alaposan, azután zöldségelt és fűszerezett, s állította kicsire a tüzet a levese alatt. Másrészt mindezt Barbakáni Barbara mesélte el, amiből Rezeda Kázmér azt a következtetést vonta le, hogy Oborzil csak idegen tollakkal ékeskedik, páváskodik itten, valójában az asszonya főzi a vacsorát.
De ennek a gyanújának nem adott hangot. Ellenben megtalálta a rést a pajzson:
– Mondd csak, Oborzil barátom, miféle furcsa szokás az, hogy zöldségpürét, zsemlés tormás mártást, spenótot, birsalmaszószt meg uborkamártást tesztek a húslevesbe?
Folytatjuk
