A brandenburgi és a szászországi választásokon elért eredményei miatt Németország második legerősebb pártjává lépett elő az Alternatíva Németországnak (AfD). Az elemzők szerint mindez annak köszönhető, hogy a volt Kelet-Németország – szemben az „iparosodott” Nyugattal – „vidéki” jellegű, számos társadalmi, demográfiai és gazdasági problémával küzd, ezért itt könnyebben célt érnek az ellenségképet preferáló politikai erők. A ma már nyugdíjas kémiaprofesszor, Berthold Thomas, aki a rendszerváltáskor a Drezdai Egyetemen, később a Freibergi Egyetemen dolgozott, másképp látja a helyzetet.
– Az AfD-szavazók valóban protest szavazóként indultak, de ha megnézzük a párt programját, az alig tér el a kereszténydemokratákétól. És a keleti tartományokban sokan éppen amiatt szavaznak rájuk, mert a nyugati elemzések rendre rosszfiúként beszélnek az AfD-ről – magyarázza a professzor, mintegy illusztrálva, hogy a sajtóban megjelenő hírek messze nem mutatják Kelet-Németország mindennapjait.
A volt NDK neves politikai-gazdasági elemző szervezetének, az IWH-nak az elnöke, Reint Gropp szerint a terület vészesen öregszik, nincsenek fiatalok, a tőke- és munkaerőhiány pedig kedvez a szélsőséges eszmék terjedésének. Gropp feleslegesnek véli a családtámogató intézkedéseket, mivel az automatizáció és robotizáció miatt épp akkor lesz kevesebb munkaerőre szükség, amikorra beérnek a népesedést ösztönző politikák. Ez pedig csak növeli majd a jelenleg is fennálló elégedetlenséget. A német boldogságindexet mérő kutatások is rendszeresen kimutatják, hogy a keleti tartományok egybehangzóan boldogtalanabbak a nyugatiaknál.
Berthold felesége, Vali Thomas nem érzi, hogy boldogtalanabb volna, de az elégedetlenkedésre jó oka van. Az egyesülés előtt ő is a Drezdai Egyetem munkatársa volt, ám a racionalizálás nem érintette jól. Berthold szerint a váltáskor rengeteg nyugati ügyeskedő jött keletre, akik a keleti ipar roncsain akartak nyerészkedni. Szakemberek is érkeztek, de tőlük senki nem kérdezte meg, milyen képzettséggel rendelkeznek, elég volt nyugati mivoltuk az állás betöltéséhez.
– Olyan emberek szereztek meg magas pozíciókat az egyesített Németország keleti részén, akik nyugaton nem értek el komoly eredményeket. És ez ma is így van. Szinte nincs olyan csúcsvezető keleten, aki nem nyugati születésű volna, és nincs olyan egyetem keleten, ahol nem nyugati a rektor – mondja szomorúan a nyugdíjas professzor.
A berlini fal eladó darabjai. A korlátok lebomlásával a lélektani gátak is leomlottak
Fotó: Reuters
A megkülönböztetést ő a saját pénztárcáján is érzi. A váltáskor ugyanis csak azok a professzorok részesülhettek állásvédelemben, és kaphattak a nyugatihoz valamelyest közelítő nyugdíjat, akik megfelelő életkorúak voltak. Berthold nem tartozott közéjük, ő a következő tíz évben ment nyugdíjba, annak a nemzedéknek a tagjaként, amely levezényelte a két oktatási rendszer közötti átmenetet.
– Mégis minket becsülnek meg a legkevésbé. Kevesebb nyugdíjat kapunk, mint az előttünk és az utánunk nyugdíjazott generáció. Annyit kapok, mint egy szakiskolában dolgozó mérnöktanár. Ez sokkal elmarad az egyébként megszokott nyugdíjaktól, hogy a nyugati professzori juttatásokról ne is beszéljünk – magyarázza, hozzátéve, hogy minden fórumot (tartományit és berlinit is) megkerestek már, hogy rendezzék a nyugdíjukat. Ám amikor eljutottak Wolfgang Schäubléhez, aki akkor szövetségi pénzügyminiszterként szolgált, azt a választ kapták, hogy az érintett kétezres tömeg nem tekinthető választóerőnek, így nem is érdemes az ő pénzügyi rendezésükkel foglalkozni.
– Egyre nyílik az olló a nyugat- és a keletnémetek között – teszi hozzá Vali. – Lenéznek minket a nyugatiak, szidják például az oktatási rendszerünket, pedig az NDK oktatási rendszere egyáltalán nem volt rossz. Sőt, ha átvették volna a mi rendszerünket, ma Németország vezetné a PISA-listákat.
A szabadidejében történész érdeklődésű Berthold szerint a megosztottság mindig is jellemezte a két országot, de a szocializmus és kapitalizmus kettős évei alatt mindez nem került felszínre. Sőt a határnyitáskor kifejezetten szívélyesen fogadták őket a nyugatiak, igaz, „ők sem tudták, hogy mi lesz ebből, csak örültek a keletiekkel együtt, hogy végre nincs határ”.
– A lányommal és unokámmal néztük a tévét 1989 októberében. Elisa totyogó kislányként a járókájában táncolt a tévéből jövő zenére, amikor megláttuk a képernyőn a kiírást: „Megbukott a kormány”. Katherine-nal egymásra néztünk, hogy de hisz ez lehetetlen! Aztán lebontották a falat – emlékezik vissza Vali.
Berthold éppen konferencián volt, amikor értesült a hírekről. A hangulat szerinte forradalmi volt, de nem fegyveres értelemben, hanem hogy az emberek olyan dolgokat csinálhattak, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Például tömegesen léptek ki a pártból. Régóta tudták, hogy a politikai rendszer ezer sebből vérzik, de a fallal a lélektani gát is átszakadt.
– Katherine fel akart menni Berlinbe. Nekünk elég volt a tévén nézni az eseményeket, de Katherine menni szeretett volna. Kivittem a pályaudvarra, ahol egyetlen pénztár működött. Az emberek órákat álltak sorba, hogy jegyet vehessenek Berlinbe. Különleges volt a hangulat, hihetetlen nyugalom uralkodott. Egyikük sem falat bontani akart, hanem körbenézni Nyugaton, esetleg meglátogatni a rokonaikat. Katherine pedig egész egyszerűen be akart vásárolni a nyugat-berlini áruházakban, hiszen ő még nem látott olyat, és csak a mi elbeszélésünk alapján ismerte az ottani lehetőséget. Tudott a száz márkáról is, ami minden keletnémetnek járt az átmenéskor – mondja el Berthold.
A száz márka igen sok problémát okozott.
Vali és Berthold Thomas
A nyugatiak nem voltak felkészülve a keletiek rohamára, így szájról szájra terjedt a hír, hogy a város melyik pontján van még pénz. Voltak, akik annyira kétségbeesetten akarták megszerezni a bevásárláshoz elég összeget, hogy bediktálták, ott van velük a gyerekük is, amikor valójában otthon hagyták.
– Emlékszem egy családra, akik rózsaszín sapkát húztak egy idegen kisfiúra, és lányukként mutatták be csak azért, hogy több pénzt kaphassanak – teszi hozzá Vali, elismerve, hogy az egyesülés problémáiban a keletiek sem voltak teljesen ártatlanok. Örültek, hogy a boltokban egyik napról a másikra árubőség lett, de akkor nem látták be, hogy a saját iparukat teszik tönkre, és hogy az összes keletnémet termék megszűnik.
Az NDK statisztikai hivatalának kutatási vezetője, Gerhard Heske szerint a váltáskor a szocialista tervgazdaság összeomlott, a nyugati cégek olcsón felvásárolták az állami vagyont. Ma ott tart a két országrész, hogy az ötszáz legnagyobb német vállalat közül 14 központja van csak keleten.
– Másképp gondolkozunk, mint a nyugatiak. Nekünk fontos a család, és hiányzik az otthonunk. A váltás után rengeteg munkahely megszűnt, ezért sokan ingáztak kéthetente nyugatra. Ott dolgoztak, de minden második hétvégén hazajöttek a családhoz. Van, aki persze egy idő után elköltözött, de sokan jönnek vissza, mert itt vannak otthon – mutatja felújított drezdai házának képét Berthold.
Az elemzések rendre a fiatalok elvándorlásáról és a keleti tartományok elöregedéséről írnak. A házaspár viszont egybehangzóan állítja, hogy nincs mobilitás a legfiatalabb nemzedék körében sem. Aki Lipcsében, Jénában vagy Drezdában születik, legnagyobbrészt ott is éli le az életét. És éppen a megkülönböztetés miatt a fiatalok sokszor nem is vágynak nyugatra.
Berthold szerint a nyugatiak beleszülettek a jólétbe, fontos számukra a pénz, és eszerint rendezik az életüket. Emiatt „öntudatosak”, és meg vannak arról győződve, hogy mindent ők tudnak a legjobban. A keletiek viszont – véli a professzor – tisztában vannak azzal, hogy nem ők a legjobbak, de azt is tudják, hogy a nyugatiak sem azok…
