Szervusztok, pajtikák!

Ha behunyom a szemem, újra hallom kalandra hívó hangját. Reménykedem, hogy méltóságát megadva egyszer kulturális értékeink között is elismerik Vitéz Lászlót és játékát mint hungarikumot.

Facsar Mihály
2019. 03. 06. 10:10
Kemény Henrik
Kemény Henrik Vitéz László figurájával, Debrecen, 2010 Fotó: Oláh Tibor Forrás: MTI/Oláh Tibor
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Gyermekkoromban vasárnap délelőttönként, ha meghallottam e két szót, szervusztok, pajtikák, már tudtam, hogy újabb izgalmas kalandban lesz részem, amelyet a hősömmel élhetek át. Lassan mindennapjaim részévé vált nagymamucika báli legyezője, az, hogy egy ruhadarabomat édesanyám minden igyekezete ellenére nadidrágnak nevezzek, és a gondolat, hogy a félelmetes és félnótás ördögök megleckéztetésére egy lehetőség van: visszaküldeni őket a pokkelba.

Mindezt a legjobb mesteremtől, egy harsány életművésztől, Vitéz Lászlótól tanultam. Úgy hiszem, korosztályom minden tagja, légyen az lány vagy fiú, pontosan ugyanezt élte át, és a hős nevét hallva ugyanúgy emlékezik vissza ezekre a vasárnap délelőttökre.

Mondhatom, tátott szájjal bámultam a képernyőt, irigyeltem azt a sok száz lányt és fiút, akik élőben láthatták történeteit. Főleg akkor, amikor egy alkalommal az újabb szerencsésen végződő kalandjai után még cukorkát is szórt szét ifjú csodálói között. Mikor ezt elmeséltem Heni bácsinak, ő csak nevetett, kotorászott a zsebében, s ki tudja, hogyan, egy szem cukrot varázsolt elő. Mert mindig varázsolt. Ehhez neki elég volt egy tenyérnyi zsebkendő, és máris életre kelt egy gyermekvidító, aprócska báb.

Gyermekkorom múltával homályba burkolózott a bábos és a báb személye. Csak három évtizeddel később láttam újra őket. A bábos a kétszer annyi megélt idő dacára a barátjává fogadott. A báb mindig is az volt. Szerencsém volt. Szerencsém, mert olyan történeteket hallottam tőle, amelyeket talán csak kevesek. Gyermekkori iskolai büntetését, mert Twist Olivér szövegét tanulta a padban, s nem figyelt az órán. Ez hetven év távlatából is bántotta őt. És mert bántotta, az igazságtalanság igazolásául még a színpadot is megmutatta a ligetben, ahol a szerepét játszotta. Alig találtuk meg, mert a bokrok már teljesen benőtték, a régen nyüzsgő étterem ma már rom, a gyalogútról semmi sem látszik a maradványokból. Feleségemmel hárman küzdöttük át magunkat a bozótoson, nem messze a bódétól. De ő csillogó szemmel állt a félig leomlott, dudvával felvert épületben, és mesélt. Mert mindig mesélt. Megelevenedtek a pincérek, a nyáresti levegőt befonta a halk moraj, néha-néha felhangzott egy érdes nevetés, egy női kacaj, hallottuk a poharak, a tányérok, az evőeszközök csörgését, és láttuk a bábosokat, ahogy zsinóron mozgatva bábjaikat előadták egy kisfiú történetét…

Mesélt akkor is, amikor a bábos klub után autóval vittük haza a Vörösmarty utcába. Mai napig velem van egy-egy története, szökése a munkaszolgálatból, a hűsítő menetszél a vagonok tetején, ahogy vidékre vonatozott abban a reményben, hogy talán valami élelemhez jut bármit elcserélve, a liget szétrombolásának keserűsége, a Rákosi-korszak üldöztetése, amikor bőröndökbe bújtatott bábjait barátjánál, Bálint Endrénél rejtette el. Igaz barát volt, vállalta a kockázatot. S ez a barát nem is tudta, milyen jót tett a jövő gyermekeivel.

Hallgattam történetét az üszkös romok között is 2011 őszén. Az éjszaka leégett bódé volt az utolsó mentsvára, és attól kezdve már nem volt mibe kapaszkodnia. Mutatta szeretett húga kormos biciklijét, a megégett motorkerékpárt, amellyel az iskolába vitte őt, néztük, ahogy a lenyugvó nap sugarai még utoljára pirosították a régi színpadot… Két hónap múlva, november utolsó reggelén csörgött a telefonom. Láposi Terka hívott, aki támogatta őt, gondozta alapítványát, és ha Debrecenben volt, szállást adott neki, mint akkor is. Csak annyit mondott bánatosan: Heni bácsi elment. Ekkor döbbentem rá, hogy gyermekkorom véget ért.

Kemény Henrik Vitéz László figurájával, Debrecen, 2010 Fotó: MTI/Oláh Tibor

Ma már nem is tudom, ki volt a hősöm. Vitéz László vagy Kemény Henrik? A báb vagy a bábos? Hiszen a kettő valójában egy volt. Szívük és lelkük viaszként egybeolvadt, szinte gyermeke és apja volt egyike a másiknak. Beszélgettek, együtt nevettek, s talán titokban néha együtt is sírtak, de biztosan együtt éltek azokon a legendás napokon, amikor ott voltak a világ legvarázslatosabb helyén, a paraván mögött és felett. A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje is Vitéz László mellét díszítette, mert Kemény Henrik szerint bár a bábos vette át, de a báb érdemelte meg azt. Hisz a bábos csak eljátszotta azt, amit a báb el akart mesélni. Mert örökre elválaszthatatlanok voltak. Ha ők nem lettek volna, sokezernyi, azóta felnőtt gyermekszív nem tudná, mit jelent az igazság mellett kiállni, bátornak lenni, vállalni bármit a hitünkért, s főként győzni, mert az igaz szív és lélek soha nem veszíthet.

Játéka, útmutatása, számomra valós történetei miatt vártam minden vasárnap délelőtt, hogy felharsanjon a hangja. Hétfő reggelente az iskolában róla beszéltünk. Évtizedek alatt a paravánja előtt több nemzedék nőtt fel, vidámsága, életigenlése mit sem csökkent. Persze mesélhettem volna lassan, minden egyes szón csámcsogva, mély torokhangon, amolyan akadémikus módon a Hincz családról, a Korngut–Kemény-dinasztiáról, arról, hogy felmenői Galíciából jöttek, s az apa valahol munkaszolgálatosként halt meg, mert zsidó volt, rámutathattam volna a bábművészetet megtermékenyítő erejére, sorolva a követőit, akik az ő játékát folytatják, vagy abból inspirációt merítve teljesítik ki a saját világukat és játékukat, nagy ívű kapcsolatot tárhattam volna fel Vitéz László, Paprika Jancsi és a többi európai vásári bábjáték között, mondhattam volna unkatestvérének Guignolt, Kasperlt, Karagözt…, de ezt mind megteszik helyettem mások.

Nekünk, kölyköknek nem ez számított, a szívünkbe költözött. Mi mindezt nem tudtuk, csak a csodát láttuk. Ha behunyom a szemem, kisfiúként újra hallom azt a rekedtes hangot, mely újabb és újabb kalandra hív. Nekünk így lett és ezért lett igazi érték. S reménykedem, hogy egyszer nemcsak a gyermekek gondolják így, hanem a méltóságát megadva a kulturális értékeink között is elismerik Vitéz Lászlót és játékát mint hungarikumot.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.