Lenni vagy, nem? Lenni.

Az európai filozófiatörténet az észhasználat öntörvényűvé válásának története.

Nemrég részt vettem a Magyar Írószövetség tisztújító közgyűlésén. A gyűlés kezdetén néhány idősebb írónak a szövetség örökös tagsági címet adományozott, és a posztumusz címeket is kiosztották. Ekkor arra gondoltam, milyen érdekes volna, ha a posztumusz díjazottak között bemondanák az én nevemet is. A tagság szépen megtapsolna, én kitántorognék a teremből, és egy lelki road movie kellős közepén találnám magam: ki kellene derítenem, élő vagyok-e, vagy halott. Nem is volna olyan egyszerű.

Erről eszembe jutott egy régi emlék. Néhány évvel ezelőtt tagja voltam egy beszélgetőtársaságnak. A csapat filozófiai jellegű disputákra gyűlt össze két-három hetente. Egyikünk rendszeresen előállt ugyanazzal a felvetéssel. Ezt általában akkor küldte be a beszélgetésbe, amikor már elég mélyen jártunk valamilyen probléma kutatásában. Körülbelül így hangzott: nagyon jó, hogy ilyen dolgokról társalgunk, de mielőtt tovább lépnénk, talán el kellene döntenünk, hogy egyáltalán létezünk-e, vagy nem.

Na, erről meg beugrott a – korábban e hasábokon Dühbe guru által is kritizált – „spirituális” mozgalom harcosainak egyik fő szlogenje. Ezt azok hangoztatják, akikben az „ezoterikus” érdeklődés egészségmegőrzési fanatizmussal párosult. 

(Ők azok, akiknek kertje mélyágyásos bozótokkal benőtt, akik gyümölcspréselő és gyógynövény-lepárló gépek között élnek fokhagymaszagú lakásokban, és akik egy hiperkorrekt kiőrlésű cipóért a világ végére elmennek, miközben álló nap kalóriatartalmakról meg spirituális energiákról fecsegnek.) „Nem kezdheted meg a szellemi fejlődést addig, amíg a tested nincs megtisztítva az ártalmas anyagoktól” – így a szlogen. És mivel ezek az adeptus-jelöltek sosem érzik úgy, hogy már elég tiszta volna a szervezetük, a szellemi tanulmányokat általában halálukig nem kezdik meg.

De vissza a bozótból az ösvényre! A nyilvánvalóan értelmetlen kérdés, hogy tudniillik létezünk-e, eldönthetetlen. A léthívők által adható legerősebb érv is gyenge. Ez úgy hangzik, hogy mivel a dolog bizonyíthatatlan, nem tehetünk jobbat: fogadjuk el a létezésünket. Vagy tegyünk egy próbát: induljunk ki abból, hogy nem vagyunk, és úgy próbáljunk valamiről beszélgetni. Nem megy, ugye?

Az európai filozófiatörténet az észhasználat öntörvényűvé válásának története. Az egyik első töredék, amely forrásunk e téren, Hérakleitosz műve. Eredeti kézirat nem maradt ránk, csak idézetek másoktól. „A logosz örökre elveszett...” – mondja a preszókratikus bölcs az európai filozófia hajnalán.

A logosz főnév hatalmas jelentésfelhője három jól elkülöníthető pamacsra oszlik. A nyelvvel, a beszéddel összefüggő dolgok; a gondolkodás rendje; a világ szerkezete. Filozófiánk azzal a kijelentéssel veszi kezdetét, hogy e téren megrendült a bizalom. 

(Gorgiasz valamivel később már mindhárom létterületet semmisnek nyilvánítja.) És végül a filozófia eljut odáig, hogy az embernek mindent az ész, a logika törvényszéke előtt kell igazolnia, hogy hihessen a létezésében.

„Vissza a dolgokhoz!” – adta ki a parancsot annak idején Edmund Husserl, látva mindezt. Vissza az élő, egyedi, jelenbeli tapasztalathoz! „Vissza az érzékeléshez!” – tanácsolja nemrég magyarul is megjelent kitűnő könyvében – melynek címe Az érzékek igézete – David Abram. Csodálatos olvasmány, ajánlom minden kezdő és hala(n)dó létezőnek.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)